Hónap meséi és tárgyai

A hónap meséi és tárgyai

 

2020. július

A hónap meséje: Az ördög és a katona

A hónap tárgya: mézescsupor

Az ördög és a katona

Egyszer vót, hol nem vót, vót egyszer egy legény. Egy kicsit bolondos vót. Ez a legény megnősült és a felesége is olyan bolondos vót, mint ő. Hatvan évig éltek együtt. Az alatt az üdő alatt csak kilenc fillért tudtak keresni. Meghallották, hogy a szomszéd városban vásár lesz.

Mondja az ember:

-Gyere feleségem, vásároljunk egy fiaskocát és egy hízónak valót!

Ezzel elindultak. Félútba vannak, egyszer csak elibük áll az ördögök királya. Azt mondja nekik:

-Hová mész, te szegényember avval a kilenc fillérrel?

-Megyek egy hízónak valót venni, meg egy kocát.

Azt mondja nekik az ördög:

-Ne menj te sehova! Hisz úgysem tudol te azért venni még egy fia krumplit sem. Hanem azt mondom, hogy eredj haza és én teremtek a te karámodba kilenc hízót, ha nekem te kilenc szóra kilenc feleletet tudol adni!

Ezzel az ördög visszafordult a szegényember útjából. Mihelyt hazaértek, elámulnak rajta, hogy kilenc hízónak való röfög a karámba. Nem sokat gondolkoztak. Az ember fogott egy baltát és fübevágta a legkövérebbet. Sütöttek, főztek az asszonnyal. Ettek ittak. Mikor beesteledett, jött egy szabadságos katona szállást kérni éjszakára. Azt kérdi a katona:

  • Mi ennek az oka, hogy magukat el akarják repíteni az ördögök?
  • Azért, mert kilenc kérdést fognak feladni, és én nem tudok válaszolni.

Erre azt mondja a szabadságos katona:

-Majd én helytállok az egész családért!

-Ha így van, akkor maradjon! Majd csak megférünk valahogy.

Azzal jóllakot a katona és lefeküdtek mindannyian.

Eljött ám a tizenkét óra és ráállt az ablakra az ördögök kiráya és elkiáltotta magát:

-Egy!

Erre kiszól a katona:

-Egy úton jöttél.

-Kettő!

Visszafelelte a katona:

-Kettő lesz, ha visszamész.

-Három!

Visszaszól a katona:

-Három kerék nem illik egy szekérbe.

-Négy!

-Ez már igen, négy kerék illik egy szekérbe.

-Öt!

– Ötödik a Göncöl szekér.- Válaszol a katona

-Hat!

-Akinek hat hordó bora van, nem iszik panaszosat

-Hét!

-Akinek hét pár ökre van, nem megy hozzád vontatóért.

-Nyolc! – kiabált az ördögök királya

Ráfeleli a katona:

  • Akinek nyolc hízója van, nem megy tehozzád zsírozóért.
  • Kilenc!
  • Kilencszer tettelek bolonddá – válaszolt a katona.
  • Gyere ki, te katona hadd egyelek meg!

A katona megfogta a pipáját és tett rá egy jó nagy zsarátot és leült közéjük a szemétre. Azt mondja az ördögök királya a Drunó:

  • Mit csinálsz, te katona?
  • Imádkozok Istennek! Pipálok magamnak! Fütyülök nektek!

Erre az ördögök úgy eltűntek, hogy többet színe-fonákára se mentek a bolond család portájának. A katona pedig benősült a bolond családba, mert vót egy szemrevaló jányuk. Levágták a nyolc disznót, csapravertek egy hordó bort. Ettek ittak. Még ma is mulatnak, ha meg nem haltak.

Azóta kerüli az ördög a katonát


2020. június

A hónap meséje: Csillagszemű juhász

A hónap tárgya: furulya

 

Csillagszemű juhász

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egykirály. Szörnyű hatalmas volt ez a király, féltek a népek tőle, ha messziről látták, reszkettek tőle, mint a nyárfalevél. Ha ez a király egyet tüsszentett, kengyelfutók s lovas legények vitték hírét az egész országban, s aki nem mondta: “Adj’ isten egészségére!”, halál fia volt. Nem is akadt az egész országban, csak egy ember, ki nem mondta, hogy adj’ isten egészségére. Ez a csillagszemű juhász volt. Nosza, megfogták a király emberei a csillagszemű juhászt, vitték a király színe elé, s jelentették: – Ihol, felséges királyom, ez a csillagszemű juhász nem akarja mondani, hogy adj’ istenegészségére. Hej, szörnyű haragra lobbant a király! – Mit, te nem mondod, hogy adj’ isten egészségemre?! – Dehogy nem mondom, felséges királyom, bizony mondom, hogy: adj’ isten egészségemre. – Nem az egészségemre, hanem az egészségére. – Hiszen mondtam, felséges királyom, egészségemre. Megrántja az udvarmester a juhászsubáját, súgja neki: – Te szamár, mondjad, hogy adj’ isten egészségére. – De már azt nem mondom – mondotta a juhász -, amíg a király őfelsége a lányát nekem nem adja. Ott volt a királykisasszony a szobában, megtetszett neki a csillagszemű juhász, jószívvel a felesége is lett volna, de nem mert szólni. Hanem a királynak sem kellett egyéb, csak ezt hallja, mindjárt bekiáltotta a katonáit: – Vigyétek ezt a legényt, s vessétek a fehér medve tömlöcébe! Leviszik a legényt a tömlöcbe, hát ott fel s alá jár a fehér medve nagy morogva, három napja nem evett, egy falást sem adtak neki, hogy jól kiéhezzék, hadd szaggassa széjjel a juhászt. Ahogy a juhász belépett, felállott a két hátsó lábára, nagyot bődült. – No most, csillagszemű juhász, vége az életednek! De halljatok csudát, mikor a medve meglátta a juhász csillagszemét, egyszeriben megjuhászodott, lefeküdt a földre, meg sem mozdult. A csillagszemű juhász pedig egész éjjel dúdolt, fütyölt, s mikor reggel eljött azudvarmester, szeme-szája tátva maradt, azt hitte, hogy csontját sem találja a juhásznak, s hát, ím, ott állott előtte elevenen, kutyabaja sem volt. Fölvezetik a juhászt a királyhoz, s jelentik: – Felséges királyom, él a juhász. – Jól van, jól – mondja a király -, de azért megijedtél, úgy-e? Hát most mondod-e, hogy adj’ isten egészségére? Felelte a juhász: – Nem, amíg a leányát nekem nem adja, ha tíz halálba megyek is. – No, hát vessétek tíz halálba! – rikkantott a király. Vitték a legényt a tömlöcbe, amelyikbe tíz óriás sündisznó volt elzárva. De bezzeg ezek nem szelídültek meg a szemétől, mert egyszerre tíz sündisznónak nem nézhetett a szemébe. No, hanem volt a csillagszemű juhásznak egyszépen szóló furulyája, azt a subája alól elé húzta, elkezdett furulyázni, kezdett andalgósan, folytatta szaporázva, S hát, uramteremtőm, táncra kerekednek a sündisznók, járták elébb lassan, azután sebesebben, addig járták, míg el nem dűltek, s azután lefeküdtek s aludtak, minta bunda. Megy le reggel az udvarmester, összecsapja a kezét: – Hát te élsz? – kérdi a csillagszemű juhásztól. – Nem is halok meg – mondja a juhász -, míg a király leánya a feleségem nem lesz. Fölvezetik a király színe elé. – No, te legény – mondja a király -, most már tíz halál torkában voltál, még most sem mondod, hogy adj’ isten egészségére? – Nem én, felséges királyom, ha még száz halálba visznek is, míg a leányát nekem nem adja. – Hát akkor vigyétek száz halálba! – ordított a király nagy haraggal, s vitték a csillagszeműjuhászt le abba a tömlöcbe, amelynek a közepén volt egy kút, annak a belseje ki volt rakva száz kaszával, a fenekén pedig égett egy mécses. Akit abba beledobtak, az onnét élve ki nemkerült soha. “Hej, szegény fejem – gondolta magában a juhász -, ennek már fele sem tréfa! “Szól a katonáknak, hogy menjenek egy kicsit ki a tömlöcből addig, míg gondolkozik, hogy mondja-e, adj’ isten egészségére. Kimennek a katonák, s a juhász nagy hirtelen a fokosát beleszúrja a kút köblébe, a fokosra ráakasztja a tarisznyáját, aztán rá a subáját, a suba nyakára az árvalányhajas kalapját, s azzal szépen meghúzódik a tömlöc sarkában. Bejönnek a katonák és kérdik: – No, meggondoltad-e? – Meggondoltam – mondja a juhász -, de mégsem mondom, hogy adj’ isten egészségére. – No bizony, ha nem mondod, belé is taszítunk a kútba. A katonák azt hitték, hogy a juhász már ott áll a kút mellett, a subáját, a fokosát, a mindenét beletaszították a kútba, s mikor látták, hogy a kút fenekén a mécses kialudt, szentül azt hitték, hogy meghalt a juhász. Jön le reggel az udvarmester, hadd lássa ő is, igazán elpusztult-e a csillagszemű juhász. Hát halljatok ide, ott ült a kút mellett, furulyázott. Felviszik a király elé, s mondja neki a király: – No, te legény, mostan száz halálban voltál, mondod-e, hogy adj’ isten egészségére? – Nem én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja. – Abból nem lesz semmi – mondta a király, pedig nem tudom, mit adott volna azért, ha a juhász azt mondja egyszer, hogy adj’ isten egészségére! “Hiszen – gondolta a király -, majd kevesebbel is megelégszel te.” Befogatott a bársonyos hintajába, maga mellé ültette a csillagszemű juhászt, s úgy hajtatott az ezüsterdőbe. Mondta neki: – Látod-e ezt az ezüsterdőt, te juhász? Neked adom, ha azt mondod, hogy adj’ istenegészségére. Tetszett a juhásznak az erdő, de most is azt mondta: – Addig nem, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja. Aztán az erdőből kihajtatott a király, s messziről ragyogott feléjük az aranyvár. – Látod-e azt az aranyvárat, juhász? Neked adom, ha azt mondod, adj’ isten egészségére. – Nem mondom, felséges királyom, míg nekem nem adja a leányát. Mentek tovább, s értek a gyémánttóhoz. – No, te juhász, – mondta a király -, neked adom az ezüsterdőt, az arany várat s a gyémánttavat, csak egyszer mondjad, adj’ isten egészségére. – Nem mondom én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja. – Hát jól van, te betyár, neked adom a leányomat, de aztán mondjad is, hogy adj’ istenegészségére! Na, hazamennek, s a király mindjárt kihirdetteti az egész országban, hogy férjhez adja a leányát a csillagszemű juhászhoz, jöjjön, aki jöhet a vendégségbe, lesz étel-italelegendő, különösen, ha hoznak magukkal. Hiszen lett lakodalom, hét országra szóló. Ott ült a csillagszemű juhász a király mellett, ettek-ittak, vígan voltak. Egyszer aztán hozzák a jótormás húst, nagyot prüsszent erre a király, s hadarja egymás után a csillagszemű juhász: – Adj’ isten egészségére, adj’ isten egészségére, adj’ isten egészségére! – Mondta valami százszor. – Jaj, jaj, ne mondd tovább, inkább neked adom az egész országomat. Ott egyszeriben meg is koronázták a juhászt, ő lett a király, de bezzeg jó sorsa lett ezután a népnek. Szerették is ezt a királyt. Ha prüsszentett, egy szívvel, lélekkel kiáltotta mindenki: “Adj’ isten egészségére! “Aki nem hiszi, járjon a végire, s ezt a mesét adj’ isten egészségére!


2020. május

A hónap meséje: A bíró okos lánya

A hónap tárgya: Agyag korsó

A bíró okos lánya

Mátyás király sokat járt-kelt az országban. Hol fényes hintón, hol rossz szekéren, hol gyalog. Egyszer, mikor éppen fényes kíséretével hajtatott át egy falun, a piac mellett ráhajtott egy nagy, félrevetett malomkőre. A hintaja kereke abban a minutumban összetörött. Bosszankodott Mátyás, kiszállt a hintóból. Meglátta, hogy a piactéren nagy sokadalom tülekedik.

Odakiáltott nekik nagy mérgesen: – Hol van a kendtek bírója?

– Én volnék az, kérem alássan állt elő a megszeppent bíró.

– Micsoda gondatlanok kendtek? Az ember nekihajt az eldobált malomkőnek, s odavan a kereke! Hallja-e? Mire visszajövök, nekem hengeríttesse el onnan azt a követ, de meg is nyúzassa, mert ha nem, a fejével fizet! – mondta haragosan a király, s egy másik hintóval továbbhajtatott.

Nagy bánatba esett a bíró. Hát jól van, elhengeríteni csak elhengerítették az útból azt a malomkövet, de hogy a mennykőbe gondolta a király, hogy még meg is nyúzassa? Főtt a feje éktelenül, éjjel-nappal. Utoljára már enni se tudott.

– Édesapám, mi lelte kendet, hogy olyan nagyon töprenkedik? – kérdezte a bíró leánya.

– Ajjaj! Hagyd el leányom, nem fehérnépnek való az olyan gond, ami most az én fejemet búsítja – hárította el a lányát a bíró.

A leány csak nem nyugodott, addig-addig kérlelte az apját, hogy végül a bíró csak kibökte, mi baja.

– Erre járt a minapában Mátyás király. Egy eldobált malomkőre ráhajtott, összetört a hintója kereke. Megparancsolta, hogy a követ takarítsuk el az útból, de még nyúzassam is meg, mert ha nem, hát a fejemet veszi – nyögte ki a bíró.

– Ugyan édesapám, emiatt kend egy cseppet se búslakodjon! Mikor jön a király? Majd én megfelelek neki.

– Holnap délre várjuk, jaj! ]aj, jaj, mi lesz? – sopánkodott a bíró.

Nem nagyon bízott a lánya segítségében. Másnap délben megérkezett a király.

– Hol a bíró? – kérdezte kemény hangon. – Elhengeríttette-e azt az átkozott malomkövet? Megnyúzatta-e, ahogy parancsoltam?

– Én jöttem el apám helyett – állt elő takarosan a bíró lánya. A követ elhengeríttettük, de megnyúzni meg nem nyúzathattuk. Előbb felséged vegye a malomkőnek a vérét! Ki látott már olyant, hogy előbb nyúzzanak meg valamit, s aztán vegyék a vérét!

A király erre nem tudott mit válaszolni. Otthagyta a falusiakat, de a lány éles elméje igen megtetszett neki. Egy nap üzent a lánynak, hogy keresse fel a várában. A bíró lánya felkereste.

Így szólt hozzá Mátyás király: – Te leány, van énnekem százéves kenderkócom, fonjál nekem abból aranyfonalat!

Feleli a leány: – Van az én apámnak ezerszáz esztendős sövénye, abból csináltasson nekem őfelsége aranyorsót, s akkor én megfonom az aranyfonalat!

Látta a király, hogy nem bír kifogni a leány eszén, de azért még egyszer megpróbálta: – Hallod-e leányom! Van énnekem a padláson egy százesztendős, lyukas korsóm. Nem bírom használni, mert kifolyik belőle minden. Foltozd be nekem azt a korsót!

– Én szívesen, csak arra kérem felségedet, hogy fordíttassa ki a százesztendős korsarát! Ki látott már olyant, hogy valamit a színéről megfoltozzanak – felelte a leány.

Gondolta magában a király:- Sokat jöttem-mentem az országban, de ennek a lánynak párját sehol nem találtam. Egy királynak éppen ilyen okos feleség való, el is veszem feleségül.

A Mátyás király nem sokat teketóriázott, megkérte a bírótól a lánya kezét. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

2020.április

A hónap meséje: A nyulacska harangocskája

A hónap tárgya: Hímes tojás

A nyulacska harangocskája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyulacska. Ennek a nyulacskának volt egy szépen szóló harangocskája. Egyszer a nyulacska elment az erdő szélére, lefeküdt egy bokor tövébe, és a bokorra felakasztotta a harangocskáját. Reggel, mikor felébredt, a bokrot sehol sem látta, hanem egy nagy fát látott helyette. Felnézett reá, és látta, hogy a harangocskája a fán van. Kérte a fát, hogy adja vissza a harangocskáját, de a fa nem adta vissza. Ekkor a nyulacska elment a fejszéhez, és kérte, hogy a fát vágja ki, hogy a fa adja vissza a szépen szóló harangocskát. De a fejsze nem vágta ki a fát. Most a nyulacska elment a köszörűkőhöz, hogy fenje meg a fejszét, hogy a fejsze vágja ki a fát, hogy a fa adja vissza a harangocskát. De a köszörűkő nem fente meg a fejszét.   Ekkor a nyulacska elment a vízhez, hogy hajtsa a köszörűt, hogy a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De a víz nem hajtotta a köszörűt.   Ekkor a nyulacska elment a bikához, hogy igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De a bika nem itta meg a vizet.   Ekkor a nyulacska elment az egérhez, hogy csípje meg a bikát, a bika igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De az egér nem csípte meg a bikát.   Ekkor a nyulacska elment a macskához, hogy fogja meg az egeret, az egér csípje meg a bikát, a bika igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. A macska azt mondta, hogy ő megfogja, de előbb adjon neki tejecskét.   A nyulacska elment a tehénhez, kért tőle tejecskét.   A tehén azt mondja, hogy ő ad tejecskét, csak vigyen neki füvecskét. A nyulacska elment a kaszáshoz, hogy adjon neki füvecskét.   A kaszás adott is füvecskét, s a nyulacska vitte a tehénnek. A tehén adott neki tejecskét, s a nyulacska vitte a macskának. A macska megfogta az egeret, az egér megcsípte a bikát, a bika megitta a vizet, a víz hajtotta a köszörűkövet, a köszörűkő megfente a fejszét, a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a szépen szóló harangocskát.   A nyulacska megörvendett, a szépen szóló harangocskát visszaakasztotta a nyakába, és mindig ott tartotta.   Itt a vége, fuss el véle,  ha nem hiszed, járj végére!


2020.március

A hónap meséje: Macskacicó

A hónap tárgya: Vajköpülő

Macskacicó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Hát ezek a fiúk már mind házasodnivalók voltak.   Azt mondta az apjuk, hogy házasodjanak meg. Fellökött a levegőbe három pálcát, minden fiúnak a részére egyet, és azt mondta, kinek amerre esik a pálcája, arra kell menni nősülni.   A nagyobbik fiúnak a grófkisasszonyok felé hullott a pálcája, a középső fiúnak a bárókisasszonyok felé, a legkisebb fiúé pedig egy sűrű erdő felé hullott. El is indultak a fiúk, de a kisebbik nagyon búsult. Azon gondolkozott, hogyan tud ő menyasszonyt kapni az erdőben. Ahogy ment, mendegélt az erdőben, talált egy kis macskacicót. A macskacicó folyton nyávogott utána. Azt mondja a királyfi:   – Felséges királyapám azt tanácsolta, hogy errefelé jöjjek házasodni, de én itt nem találok leányt.   Azt mondja a macskacicó:   – Ne búsulj, én elmegyek tehozzád!   Addig nem tudott a királyfi hazamenni, amíg meg nem ígérte, hogy feleségül veszi a cicát.   A másik két testvére már otthon volt. Azok örültek, mert szép menyasszonyt kaptak. Az apjuk kérdezte sorra, hogy kinek milyen a menyasszonya. A legnagyobbik mondta, hogy az övé grófkisasszony, a közbelső mondta, hogy az övé bárókisasszony, a legkisebb azt mondta, hogy majd meglátják. Na, akkor a király azt parancsolta, hogy menjen el minden vőlegény a menyasszonyához, és hozzon egy szép virágcsokrot.   A két nagyobbik fiú örömmel ment a menyasszonyához, de a kisebbik nagyon búsult.   Mikor odaérkezett az erdő szélére, a cicó már várta. Látta, hogy nagyon búsul. Azt mondja neki:   – Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?   – Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vőlegény vigyen a menyasszonyától egy virágcsokrot. Hát én a macskacicótól hogy vigyek?   – Ne búsulj, csak feküdj le és aludj – mondta a cicó.   Akkor megkapart egy nagy odvas fát, és sok kis macskacicó jött elő. Egyik cicó ezüstvirágot hozott, a másik aranyvirágot, a harmadik gyémántvirágot, s a menyasszony összeillesztgette mind egy csokorba.   A másik két királyfi már otthon volt, a kicsi későre ért haza. A király azt mondta, hogy nagyon szép a csokor, mindeniké nagyon szép, de a legkisebbé a legszebb.   Kérdezték, hogy mondja meg már, ki a menyasszonya, de csak azt felelte, hogy majd meglátják.   Telt-múlt az idő, egy hét múlva újra azt parancsolta a király, hogy menjen mindenik a menyasszonyához, és hozzon egy kendőt. Elmentek a királyfiak, a két nagyobb nagy örömmel, de a kisebbik csak nagyon búsult. Mikor odaért az erdő szélére, a cicó már várta. Azt mondja:   – Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?   – Hogyne búsulnék, mikor most kendőt kell vigyek a menyasszonyomtól. Hát a cicó nem tud szőni.   – Ne búsulj, csak feküdj le és aludj.   Megint megkaparta az odvas fát, előjöttek a kis cicók. Egyik aranyszálat, a másik ezüstszálat, a harmadik gyémántszálat hozott. A menyasszony megszőtte.   Amikor hazaérkeztek, a király megnézte a kendőt. A két nagyobbik fiúnak azt mondta, hogy hát szép, szép a kendő, amit hoztak, de a legkisebbnek azt mondta, hogy ez nagyon szép.   – Mondd meg: ki a menyasszonyod?   – Majd meglátjátok!   Megint telt az idő. Nemsokára a király azt mondta, hogy most már hozza el mindenik a menyasszonyát. A két nagyobbik örvendezve ment a menyasszonyáért, de a legkisebb most már igazán nagyon búsult. Arra gondolt: hogyan vigye ő a macskacicót haza? Még eddig minden megvolt, ami szükséges, de most már nincs mit tenni, csak be kell mutatni.   A macskacicó ott várta az erdőszélen.   Megint azt mondja neki:   – Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd, miért búsulsz?   – Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vigye haza a menyasszonyát. Én téged, cicót, hogy vigyelek?   – Ne búsulj, csak feküdj le és aludj!   A királyfi gondolta, hogy most nem alszik el, de csak nem tudott magának parancsolni, és csak elaludt.   Amikor felébredt, egy gyönyörű szép királyi palotában ébredt fel, és egy nagyon szép királykisasszony volt mellette. Azt se tudta, hogy mit csináljon! Nagyon meg volt ijedve. De a királykisasszony azt mondta neki, hogy ne búsuljon, mert ő az, akit macskacicó képében megkért, de ő el volt átkozva, hogy addig mindig macskacicó legyen, amíg valaki meg nem kéri macskacicó képében.   – Macskacicó voltam, most te megkértél, és visszaváltoztam királykisasszonynak.   Voltak ott a királyi palotában inasok; kocsisok, szobalányok, gyönyörű szép hintó, lovak. Beült a királyfi a királykisasszonnyal a hintóba, tizenkét ló húzta. Így mentek hazafelé.   Mikor hazaértek, már odahaza állott a lakodalom a legjavában. Mikor észrevették az őrök, hogy jönnek, a királynak hírt adtak, hogy jön más országból a király vendégségbe.   Mikor odaérkeztek, akkor látta a király, hogy az az ő fia és a menyasszonya. Nagyon csodálkoztak, hogy soha nem mondta meg, hogy az ő menyasszonya kicsoda. De ez a menyasszony volt a legeslegszebb.   Megtartották a lakodalmat. Incidától Boncidáig ért a vége. Itt a mese vége!

 


2020.február

A hónap meséje: Az eltáncolt papucsok

A hónap tárgya: Kereplő

Az eltáncolt papucsok

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király. Annak a királynak volt tizenkét leánya. De azok a leányok éjjelen­te hol jártak, mit csináltak, azt a király nem tudta, s senki se. Elég az hozzá, hogy reggelre örökké eltáncolták a papucsukat. Minden áldott nap új papucsot, szép gyöngyös bársonypapu­csot vetetett nekik a király. S az másnap reggelre izzé-porrá volt szaggatva.

Kihirdette a király ország-világra, aki megtudja, hol járnak éjjel a leányai, hát a tizenkét leány közül azt választja feleségül, amelyiket akarja. De emellett még a fele királyságát is ráíratja.

Jelentkeztek is grófok, bárók, hercegek, válogatott cigányle­gények, de senki se tudta meg, hogy a királykisasszonyok hol s merre járnak. Mert este a legidősebb királykisasszony örökké megitatta az őrt, s az bizony úgy elaludt, mint a tej. Nem tudták a legények, hogy abban a borban, amelyiket ők megittak, álom­por van.

Volt az országban egy szegény juhászlegény. Őrizte a juho­kat, s ahogy őrizte, leült egy kicsit, hogy egyen a tarisnyájából. Ahogy ott eszegetett, nagy veszekedésre lett figyelmes. Abba­hagyja az evést, s megy a hang irányában, s látja, hogy három törpe emberke civakodik szörnyen egymással. Nagyot kacag a juhászlegény, s rájuk szólt:

– Ugyan bizony min veszekedtek?

– Hogy min? Hát azon veszekedünk, hogy apánk hagyott egy nagy kalapot, egy csizmát s egy köpönyeget, s ezen a három tárgyon mi nem tudunk megosztozni. Aki minket megtanít, hogyan osztozzunk meg, azt mi gazdagon megjutalmazzuk. Mert ennek a három tárgynak csodálatos varázsereje van. Aki a kalapot felteszi, az mindenfélét hall s lát, aki a köpönyeget magára borítja, az láthatatlan lesz, s aki a csizmába belelé­pik, az még ki se gondolja, hogy hová menjen, s már ott is terem.

Egyet villant az eszén a juhászlegénynek, hogy be jó lenne ez neki. Azt mondja:

– Na majd én becsületesen elosztom köztetek. Látjátok azt a nagy hegyet? Amelyiketek hamarabb felfut arra, s visszafut ide hozzám, azé lesz mind a három.

Megörvendtek a törpék, hogy ilyen jó tanácsot adott a juhászlegény. Futottak, ahogy csak a lábuk bírta, fel a hegyre. De a legény nem várta meg, hogy visszaérjenek, belelépett a csizmába, feltette a kalapot, magára terítette a köpenyt, s egyet lépett, kettőt, s visszatért a juhaihoz. . .

Visszaértek a törpék, de a juhászlegénynek bizony már hűlt helye volt. A legény kint maradt a legelőn estig, akkor aztán a juhokat hazahajtotta. Hát ahogy hazafelé ballag, találkozik egy öregasszonnyal.

– Jó estét, öreganyám!

– Adjon isten, édes fiam, te is ballagsz haza?

– Úgy bizony – feleli a juhászlegény. – Hát kend, öreg­anyám?

– Én is ballagok hazafelé. Hát hogy s mint vagy, te juhászle­gény?

– Hát elvagyogatok. Hanem tudja-e, nénikém, hallott-e róla, hogy a királykisasszonyok merre szaggatják a papucsukat, mert azt én szeretném megtudni.

– No azt könnyen megtudhatod – legyintett az öregasszony. – Csak kellene egy olyan köpeny, amelyik eltakar, hogy látha­tatlan legyél. De megmondom azt is neked, hogy ha este meg­kínálnak borral, nehogy elfogadd. Hanem öntsd inkább a kebe­ledbe. Mert abban a borban álompor van, attól aludtak el minden este az őrök. Ezért nem tudták meg, merre vannak a királykisasszonyok, hol táncolnak egész éjjel.

“Na – gondolta magában a juhászlegény -, van nekem kala­pom, köpenyem, csizmám. Elmegyek én, jelentkezem a király­nál.”

Az öregasszony elmagyarázta neki az utat. A juhászlegény megvárta a reggelt, s elment a királyhoz, jelentkezett.

– Felséges királyom, életem, halálom a kezedbe ajánlom, én ki állom a próbát. Meglesem, hol táncolnak a királykisasszo­nyok.

– Jól van – feleli a király -, már sok legénynek beletörött a bicskája, mert ha háromszor megpróbálod, és nem tudod meg, akkor a te fejed is odakerül, ahova a többié.

A legénynek a leányok szobája mellett adtak egy szobát. Lefeküdt, s úgy tett, mintha aludna. Betette a feje alá a kö­penyt, a kalapot s az ágy alá a csizmát. A másik szobában a lányok jót kacagtak, s úgy estefelé odavittek egy pohár bort. De a legény beleöntötte alattomban a csizma szárába. Nem itta meg. Tette magát, hogy alszik, erősen horkolt.

– Na – azt mondja a legidősebb leány -, ettől mi most mehe­tünk! Ez is elaludt, mint a többi.

Azzal egy ágyat félrehúztak, az ágy alatt volt egy ajtó, azt az ajtót felemelték, s a lépcsőkön mentek szépen lefele egyenként. Legelöl a legidősebb, utána a többi s leghátul a legkisebb királykisasszony. A legény csak erre várt, fejébe tette a kalapot, belelépett a csizmájába, magára terítette a köpenyt s uccu, a lányok után orozkodott.

Hát ahogy ment lefelé, véletlenül a legkisebbik királykisasszonynak reálépett a viganójára, a szoknyájára.

– Jaj – kiáltotta a leány -, valaki reálépett a ruhámra, valaki jön utánunk.

Megharagudott a nénje, s jól megszidta:

– Ó, ó, te örökké ijedezel, nincs itt senki! Tudod jól, hogy a legény, aki minket őriz, az alszik, mint a bunda.

De nem látták, hogy ott mozog hátul egy fekete kalap, mert csak a kalap látszott, köpeny, csizma nem. Mentek tovább, egyszer elértek egy gyönyörű szép ezüsterdőbe. Azon keresz­tülmentek, a legény utánuk. Akkor egyaranyerdő következett, s azon is keresztülmentek, utána egy gyémánterdő, azon is keresztülmentek, s egy olyan szép, kacsalábon forgó palotához érkeztek, hogy azt kimondani nem lehet. Ki volt világítva, szólt a muzsika, húzták a cigányok rettenetesen.

Mikor odaértek a királykisasszonyok, egy ajtó csak kitárult,

s tizenegy királyfi jött elejükbe. Mindegyik királykisasszony­nak volt párja, csak a legkisebbiknek nem. Táncoltak, mulat­tak, vigadtak. A juhászlegény meghúzódott az ajtó sarkánál, s alattomban még el is kapta a kicsi királykisasszonyt, s egyet­kettőt fordult vele. De a királykisasszony azt hitte, hogy egye­dül táncol, mert nem látott senkit. A többiek is el-elhúzták a királykisasszonyt, fordultak egyet-kettőt vele. Addig, hogy im­már hajnal felé járt az idő. Kezdtek készülődni a királykisasszo­nyok.

A juhászlegény is összekapta magát, még megivott egy-két pohár bort úgy, hogy senki se látta, s elindult visszafele.

Amikor jött, a gyémánterdőből letört egy nagy ágat, ment az aranyerdőn keresztül, onnan is letört egyet, akkor ment az ezüsterdőn keresztül, onnan is. Mire feljöttek a leányok, akkor­ra ő már ágyban volt.

Hazaérnek a királykisasszonyok, becsukják az ajtót, odahúz­zák az ágyat. Lesik a juhászlegényt.

– Na – legyint egyet a legidősebb -, kár volt ijedezni, alszik ez úgy, mint a bunda.

Így volt ez első este, így volt második este, három estén keresztül. Reggelre úgy eltáncolták a királykisasszonyok a pa­pucsukat, hogy még talpa is alig maradt, tiszta rongy volt. Az apjuk másnapra örökké újat csináltatott.

Eltelt a három nap, azt kérdi a király:

– Na, te legény, most vagy megmondod, merre járnak a lányaim, vagy a fejedet vëtetëm.

– Megmondom, felséges királyom!

Akkor a legény elővette a gyémánterdőből, aranyerdőből s az ezüsterdőből hozott ágakat, megmutatta a királynak:

– Jöjjön, felséges királyom, megmutatom az ágy alatt az ajtót, hol járnak le a kedves lányai, s tizenegy királylegénnyel egész éjjel táncolnak. A tizenkettediknek, a kicsi királykisasz­szonynak nem jutott párja.

Hát a leányoknak tágra nyílott a szemük a csodálkozástól. A király utánanézett a dolognak. Ő is lement az ajtón, az úton végig, ő is meglátta a kacsalábon forgó palotát s ábban a tizen­egy legényt.

– Na – ijesztett rájuk -, hogyha táncoltatok mostanáig a leányaimmal, most vagy feleségül veszitek őket, vagy elfogla­lom a ti kacsalábon forgó palotátokat! Hadat üzenek.

Mit volt mit tegyenek a legények, elvették feleségül a tizen­egy királykisasszonyt. A tizenkettediknek, akár hiszitek, akár nem, a juhászlegény jutott. Nem is bánta a kicsi királykisasz­szony, mert úgy megszerette a juhászlegényt, hogy azt kimon­dani nem lehet.

Csapott a király hetedhét országra szóló lakodalmat. Ki volt a legboldogabb? A kicsi királykisasszony. Utána tojáshéjba kerekedtek, s a kéményen leereszkedtek.

S még ma is élnek, ha meg nem haltak.


2020.január

A hónap meséje: A só

A hónap tárgya: Kávédaráló

A só

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken: – Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem? – Mint a galamb a tiszta búzát – mondá a leány. – Hát te, édes lányom? – kérdezte a középsőt. – Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt. – Na, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz? – Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony. – Mit beszélsz, te haszontalan lélek – förmedt rá a király -, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz! Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót – nem volt pardon s grácia: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony. Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kivergelődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában. Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába. Utánamegy a királyfi, s beszól: – Ki van itt? A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi: – Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére! A királykisasszony most sem mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi: – Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök! De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no … ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát. Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király: – Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy mért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot! – Lelkem, uram – mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy’ szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót. – Jól van – mondja a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve. Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek. No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóban főttben (főtt marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye. De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király. – Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz? – Sóval süt-főz az máskor mindég, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe. – No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem? – Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondá a fiatal király. Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya. Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.


2019. december

A hónap meséje: Az angyalbárányok

A hónap tárgya: Karácsonyfa

Az angyalbárányok

Volt egy szegény asszonynak három fia, akik közül a két nagyobbik nagyon lusta volt. Elküldi az anyja a legnagyobbik fiát, keressen szolgálatot, mert már nincs egy betevő falatjuk sem. Nagy duzzogva útnak indult a fiú. Útközben találkozik egy öregemberrel:  – Hová igyekszel, édes fiam? – kérdi az öregember.  – Szolgálatot keresnék öregapám uram, ha találnék valahol.  – Akkor csak maradj mindjárt nálam! – mondja a jószívű öregember. – Énnálam csak három napig tart az esztendő. Nem lesz egyéb dolgod, csak egy juhnyájam van, azt kell mindennap a legelőre hajtanod; de ha megindulnak, mindenütt a nyomukban járj, ne tereld őket vissza, csak menj mindig amerre ők vezetnek. Itt van egy kis ládika, ebbe hozz haza egy csomót abból a fűből, amiből majd a bárányok legelnek. Itt meg egy kis üveg, ebbe hozz abból a vízből, amiből isznak. Én mindennap megnézem, hogy milyen fűből esznek, s miféle vízből isznak.  A fiú megígérte az öregnek, hogy mindent rendben elvégez. Másnap reggel kihajtja a juhokat legelni. Ment a nyáj szépen magától a legelőre. Egy szelíd kisbárány mindig a fiú oldalához szegődött, s néha-néha hozzádörzsölte az oldalát. A durva pásztor oldalba lökte szegényt, s káromkodott, hogy miért adja át neki a kullancsot. Nemsokára egy rozzant hídhoz értek, aminek se karfája, se deszkája nem volt, csak egy vagy két gerenda feküdt az oszlopokon. A bárányok egyenként mind átmentek a rossz hídon, legutoljára maradt a legszelídebbik, s mintha bíztatná pásztorát, hogy csak belé fogódzkodjék, egészen hozzáment, ránézett, hogy csak jöjjön vele. De a lusta fiú dünnyögve fordult vissza:  – Hadd menjenek ezek a bolond állatok, ha úgy tetszik őkelméknek, én bizony nem akarok arról a rossz hídról lehemperegni.  Egy idő múlva jönnek a bárányok szép rendben vissza, s hazafelé tartottak.  – No, most mit csináljak? – gondolja magában a fiú. – Milyen füvet tegyek a ládikába, milyen vizet az üvegcsébe, mikor ezek a bárányok egy harapást sem ettek, egy kanálnyit sem ittak?  Kapja magát, tesz valami füvet a kis ládába, s merít egy forrásból egy üvegcsébe, azzal indul a nyáj után. Kérdezi otthon az öregember:  – No, édes fiam, hát megjöttél a nyájjal? Hadd lám, milyen füvet ettek, s milyen italt ittak?  Odaadja a fiú a kis ládát és az üveget. Az öregember a fejét csóválta.  – Jaj, fiam, te nem abból hoztál, amiből ezek ettek-ittak. Holnap majd csak abból hozz ám.  Második nap újra kihajtja nyáját a lusta fiú. Megint úgy tett, mint tegnap. A szelíd kisbárányt megint elkergette az oldalától, s nem ment utána a bárányoknak a hídon túl. Ott várta őket a hídfőnél, míg vissza nem jöttek. Akkor aztán újra tett valami füvet a ládikájába, s a folyóról vizet merített az üvegcsébe, azzal hazahajtotta a bárányokat, úgysem kellett azoknak egy harapás fű sem, s a vízre sem néztek rá. Az öregember megint csak a fejét csóválta. Harmadik nap is csak úgy tett a lusta pásztor, mint az első kettőn. Aznap este azt mondja neki az öregember, mikor hazaérkezett:  – No, édes fiam, kitelt a szolgálatod, hát mit kívánnál bérbe: egy tál aranyat, vagy a lelked üdvösségét?  A fiú nem sokáig gondolkozott.  – Adja ide kend azt a tál aranyat.  Az öregember előhozott egy tál fényes aranyat, s a fiú szűrujjába töltötte. Másnap reggel a fiú alig várta, hogy megvirradjon és hazaindult. Útközben befordult egy kurta kocsmába. Eszikiszik kedvére. Mikor leitta magát, mind kivették a szűrujjából az aranyat az ivópajtásai, őt meg otthagyták. Csak olyan üres kézzel ment haza, mint amilyennel elment.  Második fiát is elküldi a szegény asszony szolgálni. Az sem volt jobb a bátyjánál. Ő is ugyanúgy járt az öregember bárányaival. Ő is egy tál aranyat kért az öregtől bérnek a három nap elmúltával. De a kocsmában, mikor hazafelé ment, mind elkártyázta a sok szép aranypénzt. Ő is üres kézzel ment vissza az anyja házába. Szomorkodott a szegény asszony, hogy miből tartsa már ő a gyermekeit, ha mindenük elfogy, s ha a két nagyobb fia sem keres egy árva garast sem?  A legkisebb fia vigasztalta:  – Ne sírjon, kend, édesanyám, majd elmegyek én szolgálni, majd hozok én kendnek pénzt.  Az anyja váltig marasztalta, hiszen olyan kicsi még, de a kisfiú csak elment egy reggel. Amint ment, mendegélt, találkozik az öregemberrel.  – Hová, hová, édes fiam? – kérdezi az öreg.  – Szolgálatot megyek keresni édes öregapám uram. Szegény édesanyám majd meghal már éhen, alig van egy betevő falatja. Segíteni szeretnék a nyomorúságos életén.  – No, te jó fiú vagy, látom – mondja az öregember. – Szívesen a szolgálatomba fogadlak. Ha akarod, maradj nálam, nem lesz semmi bajod.  A fiú elment az ősz emberrel. Mondja neki a házánál az öreg:  – Édes fiam! Nem lesz más dolgod, csak a juhocskáimmal a legelőre menni. Nálam pedig három napból áll az esztendő, nem kell tovább szolgálnod. Itt van egy kis ládika, tedd a szűröd ujjába, meg ezt a kis üveget is. A ládikába tégy abból a fűből minden nap, amiből a bárányaim esznek, az üvegbe pedig meríts abból az italból, amit isznak. Érted?  – Igenis, értem – mondta a kisfiú.  Mikor másnap a bárányokat a mezőre hajtotta, az a szelíd kisbárány, amelyiket a bátyjai maguk mellől elrugdostak, szüntelenül az oldala mellett sündörgött, s hízelegve dörgölőzött hozzá. A kis pásztor nagyon megszerette a báránykát, simogatta, cirógatta. Mikor a régi, rozzant hídhoz értek, a bárányok egymás után szépen átmentek a gerendán. De a kisfiú előre megijedt, hogyan tud ő majd azon átmenni. A kisbárány biztatólag nézett rá, s megszólalt:  – Ne félj, ne félj, édes kis pásztorom! Csak fogódzkodj meg a gyapjamba, majd átvezetlek én.  A kisfiú megfogadta a bárányka szavát. Gyapjába fogódzott, s nagy vigyázva szerencsésen átment a hídon. A bárányok mindig mentek, mentek, úgy, hogy a kis pásztor nem győzött eléggé csodálkozni rajtuk, mert se nem ettek, se nem ittak. Egy idő múlva egy kis kápolnához értek. Ámult, bámult a kis pásztor, lekapta a kalapját, s alig mert rájuk nézni. A bárányokból átváltozott angyalok mindnyájan a kápolnába láptek, s egy szép angyal, az, aki mint bárány a kis pásztor oldalához szegődött, őt is bevitte. Az angyalok az oltár elé térdeltek, egy pap ostyával és borral megáldoztatta őket, s a kisfiúnak is nyújtott. A kisfiú ládikájába is tett egy ostyát, üvegcséjébe pedig szentelt bort. Azután kimentek mindnyájan a kápolnából. Az angyalok újra megrázkódtak, s újra bárányokká változtak át. A fiúcska levett kalappal, ájtatosan ballagott utánuk . A rossz hídnál megint átsegítette az a szép kis szelíd bárány, az a szép angyal. Hazaérkeztekor kérdi az öregember:  – No, kedves fiacskám, hoztál a fűből, meg a vízből, amit a bárányok ettek és ittak?  – Jaj, édes öreg apámuram – mondja a kisfiú -, nem bárányok azok, hanem valóságos angyalok!  Ekkor elbeszélte, miket látott. Azután odaadta a ládikát és az üvegcsét az öregnek, hogy olyat ettek és ittak az ő bárányai, ami azokban van. Az öregember mosolygott.  – No, kedves fiacskám, látom, hogy te derék, becsületes fiú vagy. Teljesítetted a kötelességedet. Most válassz: egy tál aranyat kérsz-e bérül, vagy a lelked üdvösségét?  – Isten látja lelkemet, édes öregapám: a tál aranyat is szeretném, mert földhöz ragadt szegények vagyunk, de a lelkem üdvösségét még jobban szeretem. Én azt választom.  – Jól választottál, édes fiam! – mondja a jó öregember. – Mivel a lelked üdvösségét előbbre tetted a földi kincsnél, megérdemled, hogy abból is juttassak neked; mert nekem minden hatalmamban áll: én vagyok az Isten.  A fiúcska térdre borult előtte. A Jóisten pedig három tál arannyal töltötte meg a szűre ujját, s áldásával bocsátotta útnak hazafelé. Otthon aztán nem fájt többet az édesanyjának a feje, mert a sok kincsből holtuk napjáig boldog életet éltek.


2019.november

A hónap meséje: Az égig érő paszuly

A hónap tárgya: Márton napi lámpás

 

Az égig érő paszuly 

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény asszony. Annak volt egy fia meg egy kis tehénkéje. Egyszer úgy elfogyott az ennivalójuk, hogy el kellett a kis tehénkét hajtsák a vásárra, hogy eladják. Mondja az anyja a kisfiúnak: – Eredj, fiam, reggel hajtsd el. De vigyázz ám, hogyan adod el, nehogy károsak legyünk benne. El is hajtotta a fiú a vásárra, hát mindjárt akadt is vevője. Meg is csinálta a vásárt a fiú, elcserélte a tehenet egy szem paszullyal. Vitte haza a paszulyt a kisfiú, mutatja az anyjának, mit kapott. Az anyja sírt keservesen, hogy a tehénkét ennyiért adta oda. De a fiú vigasztalta: – Ne búsuljon, édesanyám, azt mondta az öregember, aki megvette a tehenet, hogy még most, este ültessem el, s meglátom, hogy mi lesz belőle. Elültette a kisfiú az ablak alá a kis kertbe a paszulyt, de még vacsorázni sem tudott, úgy várta, hogy mi lesz vele. Csak lefeküdt. Hát reggel, mikor felébredt, látta, hogy kikelt a paszuly. Kinéz az ablakon, de nem is látta a tetejét. Gondolta, kimegy, megnézi kívülről. Kiment s megnézte, de bizony őkegyelme hiába bámulta, nem látta a tetejét. Mondja az anyjának: – Na látja, édesanyám, mennyit ér a paszuly. Megyek, felmászom a tetejére. Az anyja mind kérelte, hogy ne menjen, de mégis elment. Délfele elindult, s ment felfelé a paszulyon. Addig ment, mendegélt, már olyan magasságban volt, hogy szinte szédült. Akkor egyszer csak elérte az égboltot. Hát ott az égbolton volt egy kis nyílás. Bekukucskál a fiú, s lát ott valami világosságot. Azt gondolja magában: “A paszulynak elértem a tetejét, de most már szeretném megnézni, mi van ott benn.” Összeszedte a bátorságát, s belépett az ajtón. Hát látja, hogy ott nem is messze van egy kis házikó. Gondolja magában: “Most már úgyis éjjel van, itt szállást kérek, s reggel megyek haza.” Hát ahogy benyit, ott talál egy asszonyt. Felkérdi az asszony: – Hol jársz itt, te kisfiú, mikor az én uram a hétfejű sárkány? Ha meglát téged, rögtön megesz! Jaj, könyörgött a kisfiú, hogy bújtassa el, mert ő úgy fél a sárkánytól. Kérdi az asszony: – Éhes vagy te, kisfiú? – Jaj, bizony éhes én – felelte a kisfiú -, még tegnap se ettem semmit. Az asszony adott vacsorát a kisfiúnak, a kisfiú megköszönte szépen a szívességet. – Namármost gyere, rögtön bújjál el, mert jön haza az uram, s ha meglátja, hogy itt vagy, mind a kettőnket megöl. De hová? – gondolkozik az asszony. Hova bújtassa el a kisfiút? Gondolja magában, behozza a dagasztóteknőt, beteszi az ágy alá, s aláborítja a kisfiút. Álmos volt a kisfiú, de úgy meg volt ijedve, hogy nem mert elaludni. Hát mikor üti az óra a tizenkettőt, támad nagy dörömbölés, zúgás. Jön haza a hétfejű sárkány, hoz egy fekete tyúkot a hóna alatt. Leteszi az asztalra, s mondja: – Tojj egyet! Hát rögtön tojt a tyúk egy aranytojást. A sárkány megint rákiáltott. – Tojj még egyet! Ameddig mondta a sárkány, addig mindig tojt a tyúk. De a sárkány nagyon éhes volt. – Asszony, vacsorát ide! – kiabálta. Ad az asszony vacsorát, vacsorázik a sárkány. Mikor megvacsorázott, azt mondta a feleségének, hogy adja oda a muzsikáját. Amint ott muzsikál, egyszer csak elkezd szaglálni. – Te asszony, miféle idegen szag van ebben a házban? – Csak nyugodjék, lelkem, muzsikáljon, nincs itt semmiféle idegen. – Dehogy nincs. Nekem rögtön add elő, mert különben téged is széjjeltéplek. Az asszony addig csitította, amíg belenyugodott, s amint ott muzsikált, egyszer csak elérte az álom, s ahogy ott ült a karszékben, szép csendesen elaludt. Még nem is horkolt. Gondolta magában az asszony, jó lesz neki is lefeküdni, mert mindjárt megvirrad, s még nem is aludt. A kisfiú, mikor észrevette, hogy mind a ketten elaludtak, kibújt a teknő alól, hóna alá fogta a fekete tyúkot, a másik kezébe a muzsikát, s gyerünk, szaladt vele ki a házból. Szaladt. Mikor jött volna be a lyukon, ahol felment, gondolja magában, visszanéz, vajon nem jön-e a sárkány a tyúk után. Hát úgy megijedt, mert a nagy sárkány egészen a nyomában volt már, úgy szaladt. A kisfiú gyorsan leeresztette magát a szál paszulyon, a szekerce éppen künn volt a karfán, vette, s hamar kivágta a szál paszulyt vele. A sárkány lebucskázott, keze-lába kitörött, s a kisfiú agyonütötte s elégette. Többet nem kell féljen tőle senki. Akkor bement az anyjához, aki nagyon búsult miatta, hogy hova lett. – Ne búsulj, anyám, lesz ezután mit együnk, lesz pénzünk, aranyunk elég! – Jaj, honnan lenne, fiacskám? – kérdi az anyja. – Mikor a tehenet elhajtottad, nem adtak érte csak egy szem paszulyt; ha a tyúkot eladjuk, azért nem kapsz csak egy felet. – Jaj, dehogy adom én el ezt a tyúkot – mondja a kisfiú. Bevitte a házba, felállította az asztalra, megsimogatta, s mondta neki: – Tojj egyet! Hát a kis tyúk rögtön tojt egy aranytojást a kisfiúnak is. Az anyjának tátva maradt szeme-szája a nagy csodálkozástól. Addig tojatták, amíg meggazdagodtak. Csináltak szép házat, csűrt, vettek sok szép jószágot a pajtába, s vettek sok szép ruhát maguknak. A kisfiú egész nap csak muzsikált, az anyja meg csak hallgatta. Aki nem hiszi, járjon a végére.


2019. október

A hónap meséje: A kicsi dió

A hónap tárgy: Kukoricamorzsoló

A kicsi dió

Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat kenyeret, olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen a gyermekei számára. Amint megy egy erdős helyen, eleibe áll az ördög ember képében, s azt kérdi tőle: – Hova mész, te szegény ember? – Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek, ha valamihez nem fogok, mind meghalnak étlen – feleli a szegény ember. Arra azt mondja az ördög: – Azért egy tapodtat se menj tovább, majd én adok neked egy olyan portékát, amit ha okosan használsz, gazdag leszel, s nem lesz soha szükség a házadnál. Nesze ez a kicsi dió, ennek az a tulajdonsága, hogy akármit parancsolsz neki, mindjárt meglesz egyszeribe. – De hát én azért neked mit adjak? – azt kérdi a szegény ember. – Én nem kérek sokat – feleli az ördög -, csak azt add nekem, amit te nem tudsz a házadnál. A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit ő nem tud. De semmi eszébe nem jutott, s minthogy erősen meg volt szorulva, odaígérte. Akkor az ördög átadta a diót a szegény embernek, s elváltak egymástól. Hazaérkezik a szegény ember a dióval, s kérdi a felesége: – Hát hoztál-e valami ennivalót? Mert szinte halunk éhen, úgy oda vagyunk! – Én, hallod-e, semmi ételfélét nem hoztam – azt mondja a szegény ember -, hanem hoztam egy ritka diót. Ezt pedig adta nekem egy ember, s az azt mondotta, hogy ennek a diónak akármit parancsoljak, minden éppen úgy lesz. – S ezt miért adta neked, mert tudom, hogy ingyen csak nem adta – kérdi a felesége. Azt mondja rá a szegény ember: – Nekem egyebet nem mondott, csak annyit, hogy amit én a házamnál nem tudok, azt adjam neki a dióért. Én gondolkodtam, de semmit se tudtam olyat, oda is ígértem. Arra fellobban a felesége, s azt mondja: – No, te pogány, mit tettél, látod-e, én most várok gyermeket, s te azt nem tudtad eddig, s eladtad előre a gyermekünket. – Már, feleség arról én nem tehetek, ennek most már úgy kell lenni – azt mondja az ember, s parancsol a diónak: – No, te kicsi dió, az én házam népének velem együtt étel, ital, ruházat s minden bőven legyen! S arra meglett minden, amit az ember mondott, s a háznép olyan jóllakott a legfinomabb ételekkel, ahogy többször sohasem. A gazda mármost még nagyobbra akart terjeszkedni, s parancsolta a diónak, hogy neki a kicsi háza helyett legyen egy szép kőháza, körülötte szép kertek, a mezőn, közel a faluhoz, az ő számára szép kaszálók s szántóföldek, azonkívül mindenféle marhák, majorságok. Meg is lett minden, éppen az ő kívánsága szerint. Gazdag ember lett a szegény emberből, s közben a feleségének is megszületett a gyermeke. Mikor a legderekasabban folytatnák a gazdaságot, egyszer egy estefelé hozzá megy két öreg ember, s szállást kérnek tőle éjszakára. Õ adott is szállást örömmel s jó vacsorát. Este, ahogy vacsorálnak, azt mondja a két öreg a beszéd között a gazdának: – Tudjuk mi, hogy az ördög eljön az éjjel, hogy ha lehet, elvigye a te legkisebb gyermekedet, akit te nem tudva, szorultságból odaígértél neki. Mi azért jöttünk, hogy az ártatlant megmentsük, hogy ne essék az ördög kezébe. Fogadd meg a mi szónkat: mikor lefekszünk, tegyél az asztalra az ablak mellé egy egész kenyeret, hadd legyen az ott az éjjel. A gazda az asztalra teszi a kenyeret, s azzal lefeküsznek, s elalusznak mind, ahányan voltak. Mikor legmélyebben aludnának, egyszer tova éjfél felé kinn az ablak alatt megszólal az ördög, s azt mondja: – Hallod-e, házigazda, tudod, mit ígértél nekem, mikor az erdőben találkoztunk? Add ki most, én azért jöttem. E szavakat a háziak közül senki sem hallotta, mivel mind aludtak, de a kenyér megszólalt az asztalon, s azt mondta: – Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tűrj te is, mert én is eleget tűrtem s várakoztam. Engem még az elmúlt esztendőben ősszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál te is. Mikor kitavaszult az idő, akkor nőni kezdtem lassanként, s vártam, hogy nagyra nőjek, várj te is. Mikor az aratás eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Azután szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele, s tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan behánytak a csűrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-főbe s két oldalba is jól megvertek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringő kő közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam. De el kellett tűrnöm, tűrj te is. Onnan hazavittek, tekenőbe tettek, rám töltöttek valami sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. S akkor, ami legnagyobb kín a világon, egy behevített égő tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak. No, látod már, hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem s várakoztam, tűrj s szenvedj, s várakozzál te is. Az ördög erősen bízott, hogy mihelyt a beszédnek vége lesz, övé lesz a gyermek, de abban bizony megcsalatkozott, mert éppen a beszéd végével megszólalt a kakas, s azontúl nem lehet neki hatalma az emberek között. Azért hát elfutott a maga országába. Így maradott meg a gazdának a kicsiny gyermeke. Jókor reggel a gazda jó reggelit adott a két öreg embernek, s megköszönte a feleségével együtt, hogy a fiacskájukat megmentették az ördög kezétől. A két öreg avval továbbutazott, s a szegény ember meg a felesége ma is gazdagon él, hacsak a kicsi diót el nem vesztették azóta.


2019.szeptember

A hónap meséje: Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack

Tárgy: Lopótök

Mese: Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack

Volt egyszer egy király s annak három szép lánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, kérdezte a lányaitól: – No, lányok, mit hozzak nektek a vásárról? Azt mondta a legidősebb: – Hozz nekem, édesapám, aranyruhát. Azt mondta a középső: – Nekem pedig ezüstruhát. – Hát neked mit hozzak? – kérdezte a legkisebbiket. – Nekem, édesapám – mondta a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot. – Hm – csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, lányom. Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb lányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végig járt minden boltot. Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb lányának nem teljesítheti a kívánságát. “No – gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból.” Ahogy ezt éppen így elgondolná, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban (mert nagy sár volt ám), hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rittyegtetett, pattogtatott, káromkodott a kocsis, de a paripák úgy állottak egyhelyben, mintha odacövekelték volna őket. Mérgelődött a király, de nagyon. Hogyisne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égről, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba. Szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja. De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót. Egyszer csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak: – Röf-röf-röf, felséges királyom, add nekem a legkisebb lányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül. Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája! De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak: – Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz, neked adom a legkisebb lányomat. A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal – hopp! – csak úgy kirepült a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt. Ahogy hazaért a király, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb lányának. A legkisebb lánynak azt mondta nagy búsan: – Látod, látod, lányom, miért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban. De még jó kereken ki sem mondhatta, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebb lányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan azon akarja elvinni az ő legkedvesebb lányát. Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt: – Röf-röf-röf, felséges királyom, eljöttem a lányodért. Röf-röf-röf, küldd le, hadd viszem a taligámon. “Megállj – gondolta magában a király -, majd küldök én neked lányt!” Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztlányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó! Felröfögött a királynak: – Röf-röf-röf, felséges királyom, ez nem a te lányod! Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak! Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább itt pusztul el menten, semhogy disznónak legyen a felesége. De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatás közt: – Már hiába, édes lányom, neki ígértelek, menned kell. Hanem közben megint gondolt egyet a király: felöltöztette a lányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak. No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta! A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a lányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel: – Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam. Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött: – Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk. De még csak akkor vette elő a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállt egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette. – Röf-röf-röf, ez az én házam, királykisasszony! Aztán megkínálta kukoricával: – Röf-röf-röf, egyél, királykisasszony! A királykisasszony csak sírt, sírt, míg az álom el nem nyomta. – Röf-röf-röf – mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik. Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredett. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát – láss csodát! – majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredett föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. És ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg lány szaladt az ágyhoz, és kérdezték nagy szívességgel: – Mit parancsol, felséges kisasszony? Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába. Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti. És mondja neki a dali szép ifjú: – Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itten minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem. – Hát te ki vagy s mi vagy? – kérdezte a lány. Mondta erre az ifjú: – Majd elmondom neked, szépségem. Gyere most a kertbe. Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei: – Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony! – Ez a szóló szőlő! – mondta az ifjú. Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák. – Látod, itt van a mosolygó alma – mondta az ifjú. Tovább mentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi: – Mi cseng olyan szépen? – Nézd – mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta! Hej, édes istenem, örült a királykisasszony, azt sem tudta, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében. – Látod – mondta az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e mostan, leszel-e a feleségem? Nem kérette magát a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, és azt mondta: – Itt maradok biz én, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el tőled. Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy lány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot kíván. Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.


2019. június

Tárgy: kerámia madársíp

kerámia madársíp

Mese: Holló Jankó

Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer a világon egy pár öregember, akinek se égen, se földön nem volt egyebe, mint egy fiacskája. Hívták azt Holló Jankónak. Mikor a fiú megeszesedett, azt mondja az öregeknek:

  • Halljátok-é, édes szüleim, elmegyek szolgálatot keresni.

Hogy ím az öregek nem ellenzették, Holló Jankó elment vándorolni. Mikor a határon kívül ér, hát lelkem teremtette, egy nagy csapat hangya vonul keresztül az országúton. Legutoljára egy kis sánta hangya ballagott. Szegény hanyatt esett a kerékvágásban, és sehogy se tudott kikapaszkodni. Holló Jankó megsajnálta és kisegítette.

  • Köszönöm a jóakaratod, nesze, fogd ezt a sípot, ha bajod lesz, fújd meg, ott termek a segítségedre.

Jankó zsebre dugta a sípot, s tovább ballagott. Estére beér egy nagy erdőbe, ott egy kis házban ősz öregember lakott.

  • Adjon isten, öregapám!
  • Adjon isten! Mi járatban vagy?
  • Szolgálatot keresnék, meg éjszakára szállást.

Adott hát neki az öregember éjszakára szállást. Reggel azt tanácsolta neki:

  • Eredj, édes fiam, ezen az erdőn keresztül. Mikor kiérsz, találsz egy nagy kaszáló rétet, azon túl a tenger mellett egy nagy hegyet, azon a hegyen egy olyan várat, amely színaranyból van. Ott lakik a király. Éppen cselédet keres. Szegődjél hozzá szolgálatba.

Megköszönte Jankó a tanácsot meg a szállást, s útnak vette magát. Mikor kiért az erdőből, egyszerre csak fölrepül előtte egy nagy csomó holló. Ahogy a helyükre ér, hát látja, hogy egy holló még mindig ott vergődik a fűben. Sehogy se tudott elröpülni. Megesett rajta a szíve Jankónak. Fogta a madarat, azt addig simogatta, addig melengette, hogy tisztára megszáradt.

  • Hallod-e, te Holló Jankó, jó tett helyébe jót várj. Nesze, itt van egy síp. Akármi bajod legyék, csak fújd meg, ott termek a segítségedre.

Jankó nagy sokára elért annak a hegynek az aljába, ahol a tenger kezdődött. Ahogy nézi a tenger játékát, a hullám egy kishalat kivet a partra. Megsajnálja Jankó, s besegíti a tenger vizébe. Akkor a kishal magához tér, és azt mondja Jankónak.

  • Jó tett helyébe jót várj, tudom, van már két sípod, de adok egyet én is.

Ha bajod lesz, fújd meg, ott termek a segítségedre.

Zsebre dugta hát Jankó a harmadik sípot is, s nekiindult a hegynek.

  • Na, te legény, mi kéne, ha volna?
  • Szolgálatot jöttem keresni, felséges királyatyám.
  • Jól van. Nálam három nap az esztendő, háromszáz forint a fizetés. Ehetsz, ihatsz, amennyi kell, de ha meg nem teszed, amit parancsolok, halál fia vagy. Állod az alkut?
  • Állom.

Első nap, mikor a nap már leáldozott, hívatja a király Jankót.

  • Eredj a szérűskertbe, van ott három kazal köles. Szedd ki nekem abból a reggelre a magot szemenként, de úgy, hogy a köles is kazalba legyék, a szalma is kazalba maradjon, mert ha nem, halál fia vagy!

Bezzeg megijedt Jankó! Mit csináljon? Hogy csinálja? Egyet gondolt, elővette a hangyák sípját, megfújta. Hát uramfia, a sípszóra érkezett annyi hangya, hogy nincs az a millió ember, aki ezt megolvassa.

  • Mi bajod van, édes gazdám?
  • Hej, nagy az én bajom… – s elpanaszolja, hogy mit, mit nem parancsolt neki a király.
  • Sose búsulj, majd nekieresztem én a népemet, mind kiszedik azok a kölest, meg kazalba rakják.

Úgy is volt. Reggel, mikor a nap felkelt, a köles is meg a szalmája is kazalba volt rakva.

  • Látom, megtetted amit rád bíztam. Most már semmi dolgod egész nap, hanem este jöjj be megint hozzám!
  • Édes szolgám, eredj le a kastély elé, ott sétálgat mind a három lányom. Vigyázz rájuk! De ha meg nem őrzöd őket, halál fia vagy!

Lement hát Jankó a kastély elé, leült ott a kapu aljába, úgy vigyázott a három királykisasszonyra. Ahogy ott ült, hogy hogy nem, annyira elbágyadt, hogy ülő helyében elszunnyadt, a három leány pedig elröpült holló képében.

Jankó mikor felébredt álmából, s látja, hogy a három királykisasszonynak hűlt helye, nagy búsulásnak adja magát. Egyszer csak eszébe jut valami. Előveszi a hollók sípját.

  • Mi bajod van, édes gazdánk?
  • Hej, nagy az én bajom. A király rám bízta mind a három lányát, hogy ügyeljek rájuk. De ahogy egy kicsit elszunnyadtam, mind a három eltűnt.
  • Sose búsulj te azért! Majd előkeressük őket. Ülj fel a hátamra, aztán menjünk. Itt van három kötőfék, jól fogd a kezedbe.

Felült Jankó a holló hátára, s mentek messze, fel egészen a holdvilágig. Akkor megkerülték, hát ott ült mind a három a holdvilág hátánál. Arra a hollócsapat közrefogta a holló képébe bújt három királykisasszonyt. Jankó egy-egy kötőféket a fejükbe vágott, s úgy szálltak le a kastély udvarára.

Harmadik nap este megint hívatja a király Jankót.

  • Kerítsd elő nekem azt az aranygyűrűt, ami ma az ujjamról leperdült, s a tengerbe esett. Mert ha nem, a halál fia vagy. Jankó látta, hogy ez már több kettőnél. Leballagott hát a tenger partjára. Elévette a halacska sípját. Belefújt. Arra a sok hal csak úgy ömlött a tenger szélibe.
  • Mi bajod van, édes gazdánk?

Holló Jankó elpanaszolta, hogy ez és ez a baja.

  • Sose búsulj, édes gazdám! – mondja a halak királya.

Keresték a halak a gyűrűt, de reggelig alig lelték. Utoljára egy nagy halnak a gyomrában találták meg.

  • No, édes szolgám, Jankó, becsülettel kitöltötted a három esztendőt. Most már neked adom az egyik lányomat meg a fele királyságomat. Ráadásul még három szekérderék aranyat is kapsz.

De Jankónak nem kellett sem a királykisasszony, sem a fele királyság. A király kimérette hát neki a három szekérderék aranyat. Avval Jankó hazament az édes szüleihez. Aztán éltek ők gond nélkül túrós lepényen, zsíros lángoson addig, amíg meg nem haltak.


2019. május

Tárgy: faszenes vasaló

Mese: A kékfestő inas

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy favágó meg a felesége. Egy tavaszi napon kisfiuk született. Mire a legényke tízévesforma lett, a favágó meghalt. A fiú az édesanyjával nagyon szegény sorba jutott. Így hát a gyerek elment a faluba szolgálatot keresni.

Rátalált egy kékfestőmesterre, az föl is fogadta inasnak. Ami kevéskét keresett, mind hazaadta az édesanyájának.

Egyszer egy reggel azt mondja:

– Édesanyám, álmot láttam az éjjel.

– Mond hamar, édes fiam!

– Egy életem, egy halálom, az álmot el nem árulhatom, míg el nem jön az ideje.

Hát jól van. A gyerek elment reggel a mesterhez, neki is elmondta, hogy álmodott valamit, de hogy mi az, azt nem árulta el.

A mester megdühödött, és ütlegelni kezdte az inast. A fiú kifutott az utcára, a mester meg utána, kezében az ostorral. Éppen arra ment a király aranyos hintóval, rászólt a mesterre.:

– Miért ütöd azt az emberpalántát?

– A mester szép sorjában elmondott mindent. A király elrendelte, hogy adja oda neki a gyermeket, majd ő kipuhatolja, mit álmodott.

A királyi udvarban az inast tejben-vajban fürösztötték.

Három hét múlva a király maga elé hívatta a fiút, és megkérdezte tőle: hogy tetszik itt neki.

– Tetszik – válaszolta a fiú.

– Nohát, édes fiam, látod, én mindenben a kedvedben járok, kedveznél-e te is énékem?

– Ó, felséges királyom, ha lehet kedvében járok, ha nem, mit tehetek?

– Hát akkor mond meg nekem mit álmodtál!

– Fenséges királyom, nagy fába vágta a fejszéjét, mert egy életem, egy halálom, de én az álmomat el nem árulhatom, míg be nem teljesedik.

Így ment ez hét éven keresztül, de hasztalan. Ekkor a király elvesztette minden reményét és türelmét, befalaztatta a fiút.

A király lánya is felserdült közben, csodaszép leány lett belőle, és hát belé is szeretett a fiúba. A lány elcsent az apjától egy zacskó aranyat, odaadta a kőműveseknek, hogy hagyjanak egy kis nyílást a falon. Ezen a csilláson keresztül adott a fiúnak enni, naponta háromszor. Hét éven keresztül mindennap szorgalmasan hordta neki az ételt.

Közben a török szultán szemet vetett a lányra, csakhogy az öreg király nem akarta férjhez adni hozzá. Ekkor a török szultán három egyforma szamarat küldött a királyhoz, hogy mondja meg, melyik hány éves. Mert ha nem, szörnyű csapást mér az országra. A király nagyon megijedt, kapkodott fűhöz-fához, de senki se tudta megmondani, hány évesek a szamarak.

A lány, amikor az ebédet vitte, elmondta, mi történt. A fiú erre azt válaszolta, hogy csak feküdjön le nyugodtan. Ha pedig felébred, mondja az apjának:

– Tegyenek a szamarak elé egy-, két- és hároméves zabot. Melyik szamár melyiket választja, annyi éves.

Így is történt. A király nagyon megörült, hogy sikerült megmenteni az országot.

De a török nem maradt nyugton. írt egy másik levelet a királynak, ez állt benne:

– Most küldök egy botot, mind a két végén furkó van. Ha nem tudod megmondani, melyik az alsó, melyik a felső vége, fejedet veszem!

A király öröme ürümmé változott.

De a királylány „megálmodta”, hogy ha hajszállal átkötik a bot derekét és fölemelik, a vastagabb, vagyis az alsó vége lehajlik.

Meg is üzenték ezt rögtön a szultánnak. Majd megütötte a guta mérgében. Azért csak nem nyugodhatott. Küldött egy újabb levelet meg három bugylibicskát, hogy találja ki a király, melyik bicska úré, melyik vitézé, melyik paraszté.

A királylány most is „megálmodta”, mit kell tenni. A bicskákat le kell szúrni a tűz mellé a földbe. Amelyikről érződik a foghagymaszag, az a paraszté, amelyikről finom illat árad, az úré, amelyikről vér folyik, az a vitézé.

A király ennek nagyon megörült. Tüstént ki is próbálta, s a választ elküldte az ebadta pogánynak.

A szultán bezzeg nem küldött több levelet!

No de a királynak fúrta az oldalát a kíváncsiság, honnan tudta meg a lánya mindig a választ. A lány mindent bevallott. Ekkor a király elrendelte, hogy bontsák ki a falat. Lett is nagy öröm és lakodalom a palotában!

Lakoma közben kérdezte a király a kékfestőinast, mondaná meg végre, mit álmodott.

– Ezt, uram, királyom! – mutat a jegygyűrűjére meg a menyasszonyára.

Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.


2019. április

Tárgy: szódásszifon

Mese: Az aranyszőrű bárány

Volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hol volt mit egyenek, hol nem, s a szegény embert vetette fel a bú s a gond, hogy mit tudjon csinálni ezzel a sok gyerekkel. Eleget mondta nekik, menjenek szolgálatba, de egyik restebb volt a másiknál, mind az apjára tátotta a száját. No, mégsem úgy volt egészen. A legkisebb ügyibevaló legényke volt, nem nézhette, hogy a testvérei egész nap ácsorognak, ő bizony – azt mondta az édesapjának – elmegy világgá, s addig meg sem áll, míg valami jó helyet nem talál. A szegény ember bezzeg nem bánta, hadd menjen: eggyel kevesebb kenyérpusztító lesz a háznál. Elment a legkisebb legényke, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s estére kelve egy faluba ért. Ott megtudta, hogy van a faluban egy erős gazdag ember, akinek annyi juha van, mint égen a csillag, s most éppen pásztort keres a nyáj mellé. Ment egyenest a nagy juhosgazdához, s elémondta, hogy mi jóba jár. – Éppen jókor jöttél – mondá a gazda -, mert elcsaptam a juhászomat. Hát, hallod-e, én felfogadlak, s ha egy esztendeig hűségesen őrzöd a juhaimat, bizony meg nem bánod. Megalkudtak, hogy ha esztend’ ilyenkor a nyájból egy sem hibádzik, ad egy aranyszőrű bárányt: abból megélhet úrimód, míg a világ s még két nap. – Itt a kezem, nem disznóláb! – mondá a legény, s kezet csaptak magyarosan. A juhosgazda adott neki egy szépen szóló furulyát, jól feltarisznyáltatta, s a legény kihajtá a nyájat a rétre. Közmént legyen mondva, a juhosgazdánál három nap volt az esztendő, de még eddig nem akadt legény, aki az esztendőt kiszolgálta volna, mert éjjel-nappal talpon kellett lennie, s ha csak behunyta a szemét, annyi juh hibádzott a nyájból, hogy egy szegény embernek elég lett volna egész életére. No, ez a legényke bezzeg nem aludt el. Mikor egy kicsit elálmosodott, elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s hát, Uram, Teremtőm, amennyi juh, mind táncra kerekedett. Az aranyszőrű bárány el nem maradt tőle, ez mindig előtte táncolt, de olyan szépen, olyan módosan, hogy csupa csuda. Mikor letelt az esztendő, szépen hazahajtotta a nyájat, a kapu előtt elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s a juhok táncolva mentek bé az udvarba. Ott állott a gazda az udvar közepén, s számolta a juhait, de csak úgy csillogott a szeme, mikor látta, hogy egy sem hibádzik a nyájból. – No, te legény – mondá -, megöregedtem, kenyeremnek javát megettem, de még ilyen szolgám nem volt. Neked ígértem, neked is adom az aranyszőrű bárányt, legyen rajta szerencséd. Hej, örült a legény, örömében nem találta helyét. Elbúcsúzott a gazdától illendőképpen, s ment az aranyszőrű báránnyal hazafelé. Mentek, mendegéltek, szépen lassan eregéltek, s estére egy faluba értek. Ott a legény szállást kért egy jó gazdaembernél, aki azt mondta: – Istené a szállás, kerüljön beljebb, öcsémuram! Bement a házba, de magával vitte az aranyszőrű bárányt is. De nézték, csodálták a bárányt! Különösen a házi leány nézte, csodálta sokáig, egész éjen be nem tudta hunyni a szemét, mind az aranyszőrű bárányról gondolkozott. Addig s addig gondolkozott, hogy fölkelt az ágyból, s szépen a bárányhoz orozkodott. Gondolta, hogy míg a legény alszik, kiviszi a bárányt, s valahol eldugja. No hiszen, ezt jól elgondolá, mert, ahogy a kezét rátette, a bárány szőrére ragadt egyszeribe. Oda bizony, mind a két keze. Eközben hajnalodott, s a legény fölébredt. Látja, hogy a leány a bárány hátához van ragadva, gondolkozott, hogy mármost mit csináljon. Ő bizony továbbmegy a báránnyal, s hadd jöjjön vele a lány is. Hát úgy is tett, s ahogy kiértek az utcára, elővette szépen szóló furulyáját, s fújta, fújogatta. Hej, láss csudát! Táncolt a bárány, bárány hátán a leány, hogy csak úgy porzott belé az utca. Meglátja ezt egy asszony, aki éppen akkor vetett be kenyeret a sütőkemencébe, kiszalad a sütőlapáttal, üti a leányt, s szidja éktelenül: – Nesze, nesze, te világ bolondja! Nem szégyelled magad leány létedre?! Nesze, nesze! Hiszen nem sokáig szidta, verte, mert egyszerre csak a lapát a leány hátához ragadt, lapát nyeléhez az asszony, s a legény csak fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját. Táncolt nagy begyesen elöl a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a lapát, lapát nyelén az asszony, úgy mentek végig az utcán. Ahogy a templom elé érnének, éppen jön ki a templomból a pap, s utána a sok nép. Kacagtak a népek, de a pap erősen megbotránkozék, hogy az ünnepnapot így meggyalázzák, odaszalad, s üti az asszonyt a pálcájával. De csak egyszer ütött rá, a pálca az asszony hátához ragadt, a pálca végéhez a pap, s az is táncolt a többi után. A vénasszonyok összeverték a tenyerüket, s elkezdettek kiabálni, jajgatni: – Jaj, jaj, még elviszik az aranyszájú papunkat, ne hagyjuk, emberek, asszonyok! Nosza, utána az egész falu népe, megfogják a papot, hogy visszahúzzák, de ahogy rátették a kezüket, sorba mind odaragadtak. A legény pedig fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát végén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, pap után az egész falu. Így értek egy városba. Ez éppen a király városa volt. Ott a legény betért egy korcsmába, tarisznyába tette a furulyáját, hadd pihenjen egy kicsit a bárány, báránnyal az egész falu. Kérdi a korcsmárost: – Miféle város légyen ez? Mondja a korcsmáros: – Ez a király városa. Szóból szó kerekedik, s a korcsmáros elmondja, hogy a király erősen szomorú, mert van egy szépséges leánya, aki még soha nem nevetett. Kihirdette az országában, hogy annak adja a leányát, aki meg tudja nevettetni, de még eddig hiába próbálkoztak, a királykisasszony olyan szomorú, mint a háromnapos esős idő. “No – gondolá a legény -, szerencsét próbálok, hátha én meg tudom nevettetni.” Ment a király udvarába, mellette a bárány, bárány után az egész falu, de az utcán nem táncoltatta őket. Béjelenteti magát a királynál, s elémondja, hogy ő megpróbálná, hátha meg tudná nevettetni a királykisasszonyt. – Jól van, fiam – mondá a király -, próbáld meg, de ha meg nem nevetteted, karóba húzatom a fejedet. – Egy életem, egy halálom, akárhogy lesz, megpróbálom – mondá a legény -, csak a királykisasszony álljon ki a tornácba. Azzal lement az udvarra, a király pedig kiállott a leányával a tornácra, s úgy várták, hadd lám, mit tud a szegény legény. Hiszen mindjárt megmutatta, hogy mit tud. Csak elévevé szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s – uccu, neki bolond eszed, ami volt is, mind elveszett! – táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát nyelén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, a pap után az egész falu. No, ilyen táncot még nem látott a világ, kacagott a király, de hát még a leánya! A könnye is kicsordult, s csengett a palota a kacagástól. A bárány erre még nagyobbakat ugrott, s egyszerre csak levált a hátáról a leány, leány hátáról a lapát, lapát nyeléről a sütőasszony, asszony hátáról a pálca, pálcáról a pap, papról az egész falu, s úgy táncoltak egyesben. Most meg a király kezdett könyörögni, hogy ne táncoljanak már többet, mert ő is meghal, a lánya is meghal a sok kacagásban. No, ha úgy, hát a legény eltette a furulyáját, s egyszeriben vége volt a táncnak. – Hallod-e, te juhászlegény – mondá a király -, a leányomat megnevettetted, hát neked is adom, s vele fele királyságomat. A papot ott tartották, az mindjárt össze is adta a fiatalokat. Ott maradt a falu is az udvarban, s úr lett még a cigányból is. A juhászlegényből lett király egyszeriben hatlovas hintókat küldött az apjáért s testvéreiért is. Ezekből is mind nagy urak lettek. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.


2019. március

Tárgy: csibe itató

Mese: A kakas és a pipe 

Egyszer volt egy kakas meg egy pipe. Meghalt szegénykéknek az asszonyuk, nem volt mit egyenek, s elbujdostak az erdőbe. Amint ott mennek, mendegélnek, a pipe talál egy vadkörtét, bekapja. Azám! De nagyobb volt a körte, mint a pipe gégéje, s megakadott. – Jaj – mondja a pipe – szaladj, édes kakaskám, hozz egy csepp vizet, mert mindjárt megfulladok! Elszalad a kakas a kúthoz, s kéri: – Adj, kút, egy csepp vizet, hadd viszem a pipének, mert megfullad a körtétől! – Adok én jó szívvel – mondja a kút -, ha koszorút hozol szép leánytól. Szalad a kakas a szép leányhoz. – Szép leány, adj nekem egy koszorút, koszorút viszem kútnak, kút nekem vizet ad. Vizet viszem a pipének, hogy meg ne fulladjon szegényke a körtétől. Mondja a leány: – Adok én jó szívvel, ha tejet hozol nekem a tehéntől. Szalad a kakas a tehénhez, mondja: – Tehén, adj nekem tejet! Tejet viszem leánynak, leány nekem koszorút köt, koszorút viszem a kútnak, kút nekem vizet ad, vizet viszem pipének, hogy meg ne fulladjon a körtétől. – Adok én jó szívvel – mondja a tehén -, ha szénát hozol nekem. Szalad a kakas a rétre, de a rét nem ad addig szénát, míg kaszát nem hoz a boltból. Jaj, istenkém, szalad a kakas a boltba, kéri szépen: – Bolt, adj kaszát, kaszát viszem a rétnek, rét ad szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad tejecskét, tejecskét viszem szép leánynak, szép leány ad nekem koszorút, koszorút viszem a kútnak, kút ád vizet, vizet viszem pipének, mert különben szegény megfullad a vadkörtétől. Mondja a bolt a kakasnak: – Hozz elébb pénzt, kakaskám, addig nem adok kaszát. Szaladt szegény kakaska mindenfelé nagy búsan, aztán megállott egy szemétdombon, s ottan addig kipirgászott-kapargászott, míg egy krajcárkát nem talált. Uccu, szalad a krajcárkával, vitte a boltnak, bolt mindjárt adott kaszát, ment a réthez. Rét adott szénát. Szénát vitte tehénnek, tehén adott tejecskét. Tejecskét vitte szép leánynak, szép leány kötött koszorút. Koszorút vitte a kútnak, kút adott vizet. Vizet vitte pipének, épp jókor, mert szegény pipe majdnem utolsót tátogott nagy fuldoklásában. De így gyorsan lenyelte a vízet, a víz levitte a körtét, a körte utat adott a levegőnek, s így a levegőhöz jutott pipe ma is él, ha meg nem halt!


2019. február

Tárgy: kereplő (Kis falapjaival csattogó, forgatható nyeles hangszer. Jellegzetes, recsegő hangot ad.)

Mese: A tulipánná változott királyfi  

Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az apjának:
– Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem találom a legszebb lányt a világon.
– Menj, édes fiam – mondta az apja -, és járj szerencsével.

Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadította a varjút, s az meg így szólt hozzá:
Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább.

Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:
– Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg, meg éhes is; a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így szólt hozzá:
– Tépd ki két hajszálamat, s ha valaha bajba kerülsz, ereszd szélnek, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

Ment tovább a királyfi; harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép lánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.
– No, ezt én megpróbálom – gondolta a királyfi. El is ment a királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy bújjon el háromszor; ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja meg, hát a felesége lesz.

No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül, fölvitték egy magas hegy tetejére, De a királylány egyenesen oda ment, meg is találta, ki is nevette a királyfit.
Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalmas hal, annak a hasában bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a halat meg a királyfit, és még ki is nevette.
Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember, megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember a kalapja mellé tűzte.

Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette, hogy ő bizony nem találja. Akkor a szépséges lány elé állt az öregember, a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány meg is csókolta a virágot, s nyomban újra királyfi lett.
– Te az enyém, én a tied – mondta a királylány, s mindjárt meg is tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a falujába a világ legszebb lányát.


2019. január

Tárgy: szövőszék (Állványszerű berendezés, amelyen kézi szövésű vászon, szőnyeg készül.)

Mese: Az okos leány

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy okos leány. De ez olyan okos volt, hogy az okosságának a híre még a királyhoz is eljutott. A királynak annyit beszéltek a fülébe a leányról, hogy befogatott a hintóba, a leányért küldött, s elhozatta az udvarába. Felviszik a leányt a palotába, ott a király fogadja, s mondja neki: – No, te leány, hallottam a hírét a nagy eszednek, hátha olyan nagy az eszed, van nekem a padláson százesztendős fonalam, fonj nekem abból arany fonalat. Felelte a leány: – Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, van az édesapámnak százesztendős sövénykerítése, csináltasson nekem abból orsót, s akkor én is megfonom az aranyfonalat. Tetszett a királynak ez a felelet, s mindjárt más kérdést gondolt ki: – Hát jól van, leányom, az első kérdésemre jól megfeleltél, mondok mást. Van nekem a padláson száz lyukas korsóm, foltozd meg azokat. – Én jó szívvel – mondja a leány -, csak elébb felséged fordíttassa ki a korsókat, mert azt tudja bizonyosan, hogy semmit sem szoktak a színéről foltozni, hanem a visszájáról. Mondja a király: – Okos volt a második felelet is. Még adok néked egy kérdést, s ha arra is megfelelsz, itt a kezem, feleségül veszlek. – Csak mondja, felséges királyom. – Hát én azt mondom, hozz is, meg ne is, legyen is, meg ne is. Gondolkozik egy kicsit a leány, azzal kifordul az ajtón, megy a konyhába, ott a szakácsnétól kér két szitát. Aztán megy az udvarra, ott éppen röpködött egy sereg galamb, megfogott egyet, a két szita közé tette, s úgy ment fel a király színe elé. – Itt van, felséges királyom. Fogja a király a két szitát, hogy nézze meg, mi van benne. Abban a pillanatban a galamb kirepült. – Na, lássa, felséges királyom, hoztam is, nem is, volt is, nem is. De már erre olyan erősen megtetszett a királynak a leány, hogy egyszeriben hívatta az udvari papját, összeesküdött a leánnyal. Elő a cigányokat, lett nagy lakodalom, eltartott egy hétig, talán kettőig is. Én is ott voltam, egyet jót táncoltam. Aki nem hiszi, járjon utána.


2018. december

Tárgy: Harang-csengő (harang: Fémből öntött, fordított serleg alakú, rendszerint toronyban felfüggesztett, érces hangú jeladó eszköz.; csengő: harang alakú, de annál jóval kisebb, rendszerint kemény fémből készült eszköz, amellyel éles, magas hangot lehet adni. )

Mese: Melyiket a kilenc közül

Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni.

Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr: volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöldágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. – Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is.

Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hogy egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.

– Ó, én uram Istenem! – sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lőn hat, lőn hét, lőn nyolc; mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljöve a kilencedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.

János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon.

– Hej, sok van azzal mondva.

Kettő, három már iskolába járt, egyet, kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.

Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő! mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!

– Ó, én uram és Istenem, de megáldottál engemet; – sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol egyiket, hol másikat, a ki álmában rosszul viselte magát. Kilenc biz ez, egész kerek kilences szám. No de hála érte az úristennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilenc darab kenyér, mint egy orvosságos üveg, inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is, ha egyet elvesznek belőle.

Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilencen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.

Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott aranyos, ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? micsoda? mind a kilencnek? Az sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól.

– No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, – szólt, haza érkezve kilencfejű családja körébe. – Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.

A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették a házat.

– Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak!

Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd lehúzták azért a szép énekért.

– No! mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. Így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább.

Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.

– Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán utánam.

Azzal komoly áhítatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik:

„Krisztus urunknak áldott születésén…”

A nagyobb fiúk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük?

Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben.

Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten. Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki tudná, mire használja a többit?

Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja, mennyi?

Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? miért nincs a hírlapokban semmi érdekes? miért nincs e nagy szobákban elég levegő? miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom? amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének.

Eleinte nem akart rá ügyelni, hogy majd vége szakad, hanem a mikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot.

Összemorzsolta kialudt szivarját, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására.

Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájok, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.

– Kend János mester a csizmadia, ugye? – kérdé tőle a gazdag úr.

– Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?

– Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.

– Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.

– Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.

János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt az! egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?

– Hogyne adná? Persze, hogy odaadja! hiszen az nagy szerencse.

– No válasszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. – János mester hozzáfogott a választáshoz:

– Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, enélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi; azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; ó, szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velök a nagyságos úr?

Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.

– No porontyok! válasszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? szóljatok no; álljon elő, aki akar.

A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé huzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele, s bujt a nagy úr elől.

Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.

– Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr Isten nekem adta őket.

A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.

János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót „ezer pengő”, és most a markába nyomva érzé.

A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és elhallgatott.

Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.

A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.

Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.

– Nem szabad énekelni.

Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is el kezd dudolni: „Krisztus urunknak áldott születésén”.

Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirúgta maga alól a széket; kinyitotta a ládát, kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.

– Nagyságos jó uram! instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál.

Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra:

„Krisztus urunknak áldott születésén.”

S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.


2018. november

Tárgy: szakajtó (Kenyértészta kelesztésére való -gyékényből vagy szalmából font-, fületlen kosár.Formája általában a kenyér formájával áll összhangban, lehet hosszú és kerek is.)

Mese: Ludas Matyi

Volt egyszer egy asszony; volt annak egy fia, Matyinak hívták. Hanem ez a Matyi csak nem akart használható emberré válni. Nem tudott azzal az anyja semmi pénzt kerestetni; nem tudta napszámba eregetni, pedig már legényszámba ment. Inkább a kuckóban ült. – Nem dolgozom másnak! – mondta az anyjának, ha az noszogatta. Nem is csinált semmit, legfeljebb arra volt kapható, hogy őrizte a libákat. Tizenhat volt a kisliba, a két anyával meg a gúnárral együtt tizenkilenc. A libák éppen akkorra növekedtek meg, mikor Döbrögben vásár volt. Azt mondja a legény az anyjának: – Anyám, én elhajtom most ezeket a libákat a vásárra, Döbrögre. De az anyja: – Hová hajtanád! Majd elkelnek azok itthon is. De a legény csak felcihelődött, hogy ő elhajtja a libákat a vásárra. Az anyja már nem ellenkezett, sütött neki egy jó tepsi pogácsát az útra; ha már olyan mehetnékje van, hát menjen. A legény a három nagy libát visszaverte, a tizenhat fiatalt meg elhajtotta. Odaér a döbrögi vásárra. Odamegy hozzá a vásárban Döbrögi úr, a város ura, és azt kérdi tőle: – Hát hogy adnád nekem ezeknek a libáknak párját? – Ennek két máriás párjaként az ára. S még az apámnak sem adom alább – mondja a legény. – Ejnye – mondja a döbrögi Döbrögi úr -, te huncut akasztófáravaló, nekem, földesúrnak, eddig sem szabta meg senki a portékájának az árát, de te sem szabod ám meg! Odaadod-e egy kurta forintért? – Nem adom! Két máriás az ára, mondtam! Döbrögi úr mögött ott volt két katona. Rájuk parancsol: – Fogjátok meg ezt az akasztanivalót, és kísérjétek a házamhoz. A libákat is hajtsátok oda. Odakísérték Matyit Döbrögi úr házához. A libákat ingyen elvették tőle, Matyira meg jó huszonötöt rávertek. Ez lett a libák ára! Azt mondja Matyi, amikor föltápászkodott a deresről: – Jól van! De visszafizetem én ezt még háromszor az úrnak! Döbrögi urat elöntötte a méreg. Nosza, mondja a legényeknek: – Fogjátok meg a huncutot, vágjatok rá még harmincat! Újra megfogták Matyit, lefektették a deresre, megint harmincat rávertek. Avval eleresztették. Kiment Matyi, most már nem szólt, de amit gondolt, az annál jobban a begyiben maradt. Eltelt néhány esztendő, Matyi szégyenében és mérgében világgá ment. De csak nem emésztette meg a mérgét. Visszajött hát a szülőföldjére. Még aznap mit hall? Azt, hogy új kastélyt csináltat a döbrögi úr! Felöltözött erre Matyi ácsruhába, úgy ment el a döbrögi úr városába. Az új kastély fele már készen volt. Az épületfák mind ott feküdtek a kastély mellett, szépen kifaragva. Matyi odament, méregeti a fát, mint egy ácsmester. Döbrögi úr meglátja, hogy valami külső országi ácsmester van az ő házánál. Kimegy, s kérdezi tőle, hogy kicsoda, micsoda is ő. Azt mondja Matyi: – Külsőországi ácsmester vagyok! Igen híres, mondhatom. Döbrögi úr mindjárt aggodalomba esett a kastély miatt. Megkérdezte: – Jó lesz ez az épületfa? Azt mondja az ácsmester: – Az épület, az megjárja, hanem kár volna ilyen dibdáb fával berakni, mivel ez nem erre való. Döbrögi úr gondolkodik, hogy hát mit csináljon. Azt mondja végre az ácsmesternek: – Van nekem egy erdőm, szebbnél szebb fák vannak benne. Ha ez nem rávaló, hát szebbet vágatok. Jöjjön ki velem, válassza ki! Mindjárt kiparancsoltatott száz fejszés embert az erdőbe. Õ maga persze hintóra ült az ácsmesterrel. Mennek ki az erdőbe. Haladnak a sűrűbe. Bemennek oda, ahol a legsűrűbb. Keresi, keresi az ácsmester az alkalmas fát, hogy melyik is volna jó az épületre. Kijelölgeti őket, és nekiállítják a száz fejszés embert, hogy vágják ki a fákat sorra. S mennek beljebb, még beljebb. Végül elérkezik az ácsmester a döbrögi úrral egy mély völgybe, ahová a favágásnak még a hangja se hallik. Talált itt is egy alkalmasnak tetsző fát. Rászól az ácsmester a döbrögi úrra: – Mérje csak meg az úr a törzsét; alighanem jó lesz ez is. Döbrögi úr átöleli a fát, hogy lássa, elég vastag-e. Ezt várta csak Matyi. A fa másik oldalán egyszeribe összekötötte az úr két kezét, zsineggel. A száját meg betömte száraz mohával, hogy a kiáltozást ne hallják. Aztán levágott egy hajlós botot, s addig hegedült vele az úron, amíg kedve tartotta. Kivette a zsebéből a libák árát, a maga zsebébe rakta, s indult. De még azt hozzátette, mivel az úr a némaságában is nagyon kérdezőn meregette és forgatta a szemét: – Nem vagyok én ács, hanem én vagyok Matyi! Emlékszik: a ludas! Az is leszek most már mindég, Ludas Matyi! Akinek az úr erőszakkal elvette a lúdjait. Akit az úr fizetség helyett jól megveretett! Még kétszer eljövök, mert három visszafizetést ígértem, s két megveréssel adósa vagyok! Evvel otthagyta Döbrögi urat. A száz fejszés levágta a fákat, aztán elpihentek, és várták Döbrögi urat az ácsmesterrel vissza. Elunta várni végül őket a száz fejszés ember, hát elindultak láncba állva, mint mikor vadászok nyulat hajtanak, és bekeresik az egész erdőt. Nagy sokára megtalálják Döbrögi urat, de az ácsmester sehol: már-már aggódtak érte. Odamennek Döbrögi úrhoz, hát látják, inkább a másvilágon van, mint az innensőn. Úgy meg van csépázva, hogy alig tud szólni. Nyögi inkább: – Nem ács volt az! Hanem a gazember Ludas Matyi, akinek a lúdjait egyszer elvettem. De mikor volt az! Én már el is feledtem! Õ meg azt mondta, hogy még kétszer eljön, és megver! Hazavitték Döbrögi urat, lepedőben; majd, hogy végleg meg nem kukult az ijedtségben. Ki sem kelt az ágyból. Leveleket küldözgetett mindenféle doktoroknak, hogy jöjjenek orvosolni, de semmiféle doktor nem merte felvállalni a gyógyítását. Egy pár nap múlva azonban Matyinak is fülibe jutott a dolog. Gondolt egyet. Felöltözött tudós doktornak, kocsit fogadott, s elhajtatott Döbrög városába. Megszállt a fogadóban, ott egy kicsikét mulat s beszélget, mint afféle külsőországi doktor. Kérdi a fogadóstól: – Mi újság másképp ebben a városban? Azt mondja a fogadós: – Nincs egyéb, ha csak az nem, hogy Döbrögi úr rémisztően nagy beteg. Ha akadna doktor, aki meggyógyítaná, igen nagy fizetséget kapna. Mondja erre Matyi, megsimogatva a fölragasztott szakállát: – Én fel merem vállalni, meg is tudom gyógyítani! Megörül ennek a fogadós. Mindjárt üzentet fel Döbrögi úr házához, hogy van itt egy külsőországi doktor, az mindenkit meggyógyít. Jöjjenek érte! Hintón mentek érte. Odalép a doktor a beteghez, végigtapogatja, nézegeti, csóválgatja a fejét. Ránéz Döbrögi úr az ókulárés doktorra, s azt mondja neki lassú hangon: – Ugye, nem bízik hozzám, hogy meggyógyulok? Az orvos nagy vártatva válaszol: – Ha lehet, meggyógyítom! Megvidámult egy kicsit Döbrögi úr. Ludas Matyi pedig mindjárt tüzet rakatott a szakácsnéval, és fürdőnek való vizet melegíttetett. Aztán mindenféle cselédet elküldött az erdőre füvekért, gyökerekért. A háznál nem maradt senki más, csak Döbrögi úr meg Ludas Matyi. Mikor a háznál levők mind eltakarodtak, Matyi elővett egy jó erős botot, s odaáll az úrhoz: – Most jön a kúra! – mondta neki, s ugyancsak megkúrálta. Az úr most beszélhetett volna, de rémületében most is csak a szemét meresztette. – Nem vagyok én doktor, hanem Ludas Matyi! – mondta Matyi. Amennyi pénzt csak talált a sublótban meg az almáriumban, mind előszedte, és elvette belőle a ludak árát. Aztán azt mondta: – Már kétszer itt voltam! De még egyszer eljövök! A veréstől Döbrögi úr persze még betegebb lett. Hazajöttek a cselédek a füvekkel, gyökerek­kel; de az úr csak nyögni tudta, amikor a doktor után kérdezősködtek: – Nem volt az doktor! Hanem Ludas Matyi! No, a sok pénzért csak eljöttek a doktorok, és akadt egy, aki valóban meggyógyította Döbrögi urat. Az ettől fogva mindig strázsáltatta magát a katonáival, nehogy hozzáférhessen a Ludas Matyi. De lassan el is felejtkezett róla. Egyszer megint vásár esett abban a városban. Ludas Matyinak megint csak eszébe jutott, hogy újra el kellene már menni Döbrögi urat megkeresni. Lókereskedőnek öltözött, szerzett magának egy jó lovat, és így ment el a vásárba. Odaállt ő is a többi gazda közé, és árulta a lovát. Amikor eladta, tovább ténfergett, nézelődött a vásárban, várta az urat. Egyszer csak hallja, amint az egyik ember dicsekszik azzal, hogy az ő lova a legjobb futó ló a környéken. Ludas Matyi odalép, s azt mondja annak az embernek: – Igazán? Mert én épp olyan lovat akarok! Megveszem, ha megteszi oda a próbafutást, úgy, ahogy kívánom. Az ember ráállt; azt mondja: – Megteszem. – No, hát – mondja Ludas Matyi -, álljon ide a lovával az útra, üljön föl rá, s ha majd Döbrögi úr jön a hintóval, akkor kiáltsa el magát, hogy: Én vagyok Ludas Matyi! Hanem aztán vágtasson ám, mert különben eloltják a gyertyáját. Az ember erre is ráállt. Ki is mentek két órakor a város végére. Akkor érkezett Döbrögi úr a hintón. Az ember odalovagolt a hintóhoz, elkiáltja magát: – Én vagyok Ludas Matyi! De aztán jól megcsapkodta a lovát. Hamar mondja erre Döbrögi úr: – Fogd ki, kocsis, a lovakat! Utána! Aki elfogja a gazembert, két aranyat kap. Menjetek, mind! A kocsis hamar felült az egyik lóra, a hajdú a másikra, utána eredtek. Döbrögi úr maga maradt a hintón, onnan nézte az üldözést. A Ludas Matyi akkor szépen melléje állt, s csendesen odamondta neki: – Nem az volt a Ludas Matyi! Hanem én vagyok az! Az úr majdnem ájultan nyeklett vissza az ülésre. De Ludas Matyi csak megadta neki a harmadik részletet is. Azután a ludak árát megint kivette a zsebéből, s megmondta neki, hogy ez volt az utolsó. Azzal Matyi eltűnt, s egy más tájon telepedett meg, ott vett magának feleséget, s még ma is él, ha meg nem halt.


2018. október

Tárgy: kukoricamorzsoló (Kukorica morzsolására való, ahhoz használt tárgy.)

Mese: Málécska, a kukoricalány

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény vadász ember. Ez a vadász olyan szegény volt, hogy még foltra sem tellett neki, amit az asszonykája a lukas nadrágjára varrhatott volna. Apró kunyhóján és a feleségén kívül semmije sem volt, mert akármit lőtt is az erdőben, az az uraság asztalára került, aki pedig fizetségül csupán üres ígéretet adott.
De a legnagyobb bánata mégsem a szegénysége volt a vadásznak, hanem az, hogy nem született gyermeke. Pedig mennyire szeretett volna egy kislánykát, aki szomorú napjain felvidíthatná!
Egy reggelen, szokása szerint vadászatra indult, amikor észrevette, hogy valami mocorog az egyik bokorban: fogta a puskáját és lőtt. De nem találta el, mert ez a valami kiugrott a bokorból, egyenesen a vadász lábai elé. A vadász pedig annyira megdöbbent, hogy mozdulni sem tudott, mert a lábai előtt egy csúnya, kopasz, manócska állt, és az életéért könyörgött:
– Kérlek szépen vadász, ne lőj le engem, még hasznodra lehetek!
A vadász erre nagyon kíváncsian nézett a manóra:
– Ugyan miben lehetnél te kicsi manócska az én hasznomra?
– Tudom én, hogy mi a te nagy bánatod oka, hát segítek rajta.
– Hogyan tudnál te nekem segíteni?
– Tudom, hogy szeretnél egy kislányt – mondta a manó, majd a zsebébe nyúlt és kivett belőle egy szem kukoricát.

– Fogd ezt a magot, vidd haza, add oda a feleségednek és mondd meg neki, hogy tegye bele egy csuporba, majd a csuprot töltse tele tejjel és rakja a kemence-sutba. Másnap reggelre meglásd, a kukorica megdagad. Ekkor tegye át az asszony egy tálba, és azt is töltse meg tejjel és rakja a sutba. Rákövetkező nap pedig ugyanezt tegye egy kisteknővel. A harmadik reggelen egy gyönyörű kisbabát találtok majd a kukorica helyén. Nevelgessétek a kicsit kedvetek szerint, de arra ügyeljetek, hogy 18 esztendős koráig minden nap egyen legalább egy falat kukoricamálét, és igyon egy pohár tejet!
– Köszönöm az ajándékot, manócska – mondta a vadász és elvette a kukoricaszemet. Hitte is, meg nem is, amit amaz mondott.
– De vigyázz – intette a manó -, ha a 18. születésnapjáig nem tudod a lányodat férjhez adni, akkor eljövök érte, és magammal viszem! Ezt jól vésd az eszedbe!
A vadász mukkanni sem tudott, mert úgy eltűnt a manó, mintha ott sem lett volna.
Elgondolkodott magában a hallottakon, de valójában nem hitte el a manó egyetlen szavát sem. Azért csak eltette a magocskát, este pedig elmesélt mindent a feleségének.
Az asszony rögvest beletette a kukoricaszemet egy csuporba, majd a csuprot megtöltötte tejjel és bedugta a kemence-sutba.
Másnap reggelre valóban úgy megdagadt a kukorica, hogy alig fért el a csuporban. Most már a vadász sem hitetlenkedett tovább. Asszonykájával közösen rakták át a tejjel teli tálba, a következő napon pedig a kisteknőbe.
Nagy volt ám az öröm a vadász házában, amikor a harmadik reggelen gyermeksírásra ébredtek. Egy gyönyörű kislánykát találtak a teknőben. A vadász felesége mindjárt megmosdatta, bebugyolálta, megetette.
A kislánykát, csodálatos származása miatt, s hogy valamiként el ne felejtsék a manó intelmét, Málécskának keresztelték.
Ezek után sokáig boldogan éltek hármacskán a kis kunyhóban. Az uraság megöregedett közben, és öregségére bőkezűbbé vált, még a sok ígéret egy része is beért nála, s így lassan levethették vállukról a szegénység gúnyáját. Málécska felcseperedett, kedves volt, dolgos, és nagyon-nagyon szép. Szépségének és szorgalmának híre el is terjedt az egész környéken.
Akadt kérője bőven, már 14 éves korában. Nem is félt a szegény vadász attól, hogy négy év alatt nem tudja férjhez adni.
Málécskának természetesen mindent elmeséltek a szülei a születésével kapcsolatban, tudta azt is, hogy 18 éves koráig férjhez kell mennie, mert különben elviszi magával örökre a manó, mégis addig nem akart házasodni, amíg igaz szerelemre nem talál.
Szerencsére erre sem kellett sokat várnia, mert az uraságnak volt egy fiatal kocsislegénye, akivel hamarosan egymásba szerettek, őszinte, igaz szerelemmel.
A kocsislegény össze is gyűjtögette minden pénzét és bátorságát és elment a vadászhoz, hogy megkérje Málécska kezét.
A vadász is, Málécska is örömmel fogadták, és mindketten igent mondtak a kérésre. A lakodalom idejét a lány 16. születésnapjára tűzték ki.
Mindenki örült a közelgő esküvőnek, és úgy tűnt, hogy nem lesz semmi probléma.

Elérkezett az esküvő napja, a násznép a fiatal menyasszonnyal és vőlegénnyel megindult a templom felé. Hanem ekkor hirtelen hatalmas forgószél támadt, ilyet még senki sem látott ezen a vidéken. A forgószél pedig egyenesen a vőlegényt vette célba: felkapta és elszáguldott vele világgá.
Málécska sírt-rítt bánatában, feloszlott a násznép, elmaradt a menyegző, gyász borult a lakodalmas házra.
Telt-múlt az idő, a lány bánata azonban csak nem akart elmúlni. Folyton csak várta-várta haza kedvesét. Hiába mondták neki a szülei, hogy meglehet, már nem is él a kocsislegény, lehet, hogy már sosem tér haza, inkább válasszon magának más vőlegényt, hiszen akad még kérője bőven, ő nem hallgatott senkire. Úgy érezte, hogy ő a kocsislegényen kívül senkibe se lenne képes beleszeretni, és abban reménykedett, hogy kedvese még időben hazaér.
Azonban teltek-múltak a hónapok, majd az évek is, de a kocsislegényről semmi hír nem érkezett.
Beköszöntött Málécska 18. születésnapja és a várva-várt vőlegény még mindig nem jött haza, a lány pedig pártában maradt. Idős szülei sírtak-ríttak bánatukban, hogy most aztán örökre el kell veszíteniük egyetlen támaszukat, reménységüket, egyetlen gyermeküket, Málécskát. Egész nap attól rettegtek, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat a manó. De az nem érkezett meg, pedig már be is sötétedett. Így hát abban a reményben, hogy talán már megfeledkezett az ígéretéről, szép csendesen nyugovóra tértek.
Hanem reggelre lett aztán igazán nagy riadalom, mert Málécska ágyát üresen találták: a lányka eltűnt. Keserves gyászba borultak szülei, amiért a manó mégiscsak beváltotta ígéretét, és ők sohasem láthatják többet egyetlen gyermeküket.
Másnap azonban hazaérkezett a kocsislegény, szegényen, elgyötörten, fáradtan és végtelenül szomorúan. Elmesélte, hogy amikor felkapta a forgószél, rettenetes sebességgel repítette őt három hónapon keresztül, egyfolytában, amikor is végre letette egy ismeretlen, távoli erdő kellős közepén. Azt is elmondta, hogy azóta megállás nélkül éjjel-nappal egyfolytában jött-jött hazafelé, de akármennyire sietett is, csak most sikerült megérkeznie.
Málécska szülei is elmesélték neki, hogy mi történt itthon, hogy odalett a lány. De erre már a kocsislegény sem maradhatott nyugton, mert nagyon szerette kedvesét, hát rögtön útnak indult újra, hogy megkeresse őt.
Ment-mendegélt hegyeken-völgyeken keresztül, az egyik erdőből ki, a másikba be, úton-útfélen érdeklődött mindenkitől, hogy nem látták-e valahol Málécskát, vagy a manót, de senki sem tudott róluk semmit.
Egyszer csak egy hatalmas rengeteg közepén találta magát, és észrevette, hogy az egyik bokorban mocorog valami. Azt hitte, hogy egy nyúl. Arra gondolt, hogy elkapja és megsüti vacsorára. Rá is vetette hirtelen magát a bokorra és elkapta a nyúl nyakát…

De nem nyúl volt az, amit megfogott, hanem egy csúnya, kopasz manócska.
Gondolta, hogy ez az a manó, aki Málécskát elrabolta, jól megszorította hát a nyakát.
– Engedd szabadon az én kedves mátkámat, különben kiszorítom belőled az életet! – kiáltotta közben.
A manó azonban könyörgőre fogta a dolgot:
– Kérlek szépen, engedj el, nem én vagyok az, akit keresel, én nem tudok semmit a te mátkádról, de ha meghagyod az életemet, akkor talán segíthetek neked!
Erre a kocsislegény elengedte a manót, és így szólt hozzá:
– Ha nem te vagy az a manó, aki elrabolta a kedvesemet, akkor ki vagy te?
– Én a legidősebb bátyja vagyok annak, akit te keresel. Mi mindannyian jóságos manók vagyunk, ahol tudunk segítünk az embereken, soha senkit sem rabolnánk el rossz szándékkal, de a legfiatalabb öcsém rosszra használja a varázserejét. Meg is haragudtam rá emiatt, már kereken 100 esztendeje nem beszéltem vele, nem láttam, és nem tudok róla semmit.
– Akkor meg hogyan tudsz nekem segíteni abban, hogy megtaláljam? – kérdezte a kocsislegény.
– Van nekem egy másik öcsém is – válaszolta a manó -, aki szintén jóságos. Elrepítelek hozzá, éppen a világ közepén lakik, ő talán tud valamit a mi gonosz öcsénkről.

Ezzel hatalmas forgószelet támasztott, ami felkapta a legényt és repült vele háromszor három napon keresztül egyfolytában. Amikor végre letette, a fiú a világ közepén találta magát egy ugyanolyan manó előtt, mint amilyen az előbbi volt.
Előadta neki bánatát és a segítségét kérte. Erre a manó így válaszolt:
– Jó helyen jársz, legény, mert én ennek a gonosz manónak vagyok a bátyja, és legutóbb 18 évvel ezelőtt láttam, akkor mesélte boldogan, hogy szerzett magának egy szép feleséget, aki néhány év múlva az övé is lesz, és magával viszi a világ végén álló kicsi kuckójába. Biztosan a te mátkádról, Málécskáról beszélt. Ha akarod, akkor elrepíthetlek öcsémhez, a világ végére.
Megörült ennek a hírnek a legény, és kérte, hogy repítse el őt a világ végére, mert ő megöli azt a kis gonosz manót és kiszabadítja Málécskát.
De a manó mielőtt még útnak indította volna a legényt, így szólt:
– Ha meg akarod ölni az öcsémet, akkor előbb még adok neked egy tanácsot: Öcsém a lelkét egy dióban őrzi, amit mindig a párnája alatt tart. Szerezd meg ezt a diót, de vigyázz, csak akkor törd össze, ha öcsém is ott lesz, mert különben elszáll belőle a lélek és ti ott maradtok a világ végén. Ha már megvan a dió, várd meg, amíg öcsém is előkerül, és a szeme láttára törd össze. Mielőtt elszáll belőle teljesen a lélek, még parancsold meg neki, hogy repítsen haza titeket, mert halála előtt mindenképpen teljesítenie kell a kívánságodat.

A legény megköszönte a manónak a segítséget és a jó tanácsot. Ezután ismét forgószél kerekedett, ez felkapta őt és elrepítette a világ végére.
Ott állt a fiú a semmi határán egy kicsi kuckó mellett. Gondolta, hogy csak ez lehet a manó otthona, itt kell, hogy fogva tartsa Málécskát.
Először be akart rontani a kunyhóba, de aztán eszébe jutott az előző manó jó tanácsa és úgy döntött, hogy inkább elrejtőzik és megvárja, amíg elmegy otthonról a gonosz manó, és ő megszerezheti a diót, amiben amaz a lelkét őrzi.
Nem is kellett sokáig várnia, egyszer csak látja, hogy nyílik a kuckó ajtaja és kilép rajta a manó, majd forgószél támad és ő a szél hátán eltűnik.
Több se kellett a legénynek, berohant a kuckóba, ahol meg is találta kedvesét, amint az éppen ebédet főzött. Nagyon megörültek mindketten egymásnak. Egymás nyakába borultak sírtak is, nevettek is. Málécska azonban hirtelen aggódni kezdett, hogy ha a manó hazatér, akkor rögtön megöli a kocsislegényt. Erre a legény megnyugtatta kedvesét, elmesélte neki, hogy mit mondott a gonosz manó bátyja.
Nem is tétlenkedtek tovább, gyorsan megkeresték a diót, ami valóban a párna alatt volt, aztán már csak arra vártak, hogy hazatérjen a manó.

Jött is nemsokára igen mérgesen, mert már messziről megérezte, hogy idegen van a házában. Azonban felesleges volt úgy sietnie, mert ahogy belépett az ajtón, a legény rávágott egy kalapáccsal a dióra, az összetört, a manó pedig rögvest összeesett, de mielőtt még meghalhatott volna, a fiú gyorsan ráparancsolt, hogy repítse őket haza.
A manó kilehelte végleg a lelkét, de a szerelmesek ezt már nem láthatták, mert egy forgószél minden eddiginél nagyobb sebességgel repítette őket haza.
Otthon aztán volt nagy öröm a szegény vadász kunyhójában, rögtön meg is tartották az elmaradt menyegzőt és boldogan éltek, míg meg nem haltak.


2018. szeptember

Mese: Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack

Volt egyszer egy király s annak három szép lánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, kérdezte a lányaitól: – No, lányok, mit hozzak nektek a vásárról? Azt mondta a legidősebb: – Hozz nekem, édesapám, aranyruhát. Azt mondta a középső: – Nekem pedig ezüstruhát. – Hát neked mit hozzak? – kérdezte a legkisebbiket. – Nekem, édesapám – mondta a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot. – Hm – csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, lányom. Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb lányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végig járt minden boltot. Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb lányának nem teljesítheti a kívánságát. “No – gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból.” Ahogy ezt éppen így elgondolná, nagyot zökken a hintája, s úgy megragad a sárban (mert nagy sár volt ám), hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rittyegtetett, pattogtatott, káromkodott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna őket. Mérgelődött a király, de nagyon. Hogyisne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égről, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba. Szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintája. De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót. Egyszer csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak: – Röf-röf-röf, felséges királyom, add nekem a legkisebb lányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül. Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája! De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak: – Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz, neked adom a legkisebb lányomat. A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal – hopp! – csak úgy kirepült a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt. Ahogy hazaért a király, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb lányának. A legkisebb lánynak azt mondta nagy búsan: – Látod, látod, lányom, miért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban. De még jó kereken ki sem mondhatta, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebb lányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan azon akarja elvinni az ő legkedvesebb lányát. Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt: – Röf-röf-röf, felséges királyom, eljöttem a lányodért. Röf-röf-röf, küldd le, hadd viszem a taligámon. “Megállj – gondolta magában a király -, majd küldök én neked lányt!” Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztlányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó! Felröfögött a királynak: – Röf-röf-röf, felséges királyom, ez nem a te lányod! Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak! Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább itt pusztul el menten, semhogy disznónak legyen a felesége. De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatás közt: – Már hiába, édes lányom, neki ígértelek, menned kell. Hanem közben megint gondolt egyet a király: felöltöztette a lányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak. No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta! A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a lányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel: – Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam. Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött: – Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk. De még csak akkor vette elő a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállt egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette. – Röf-röf-röf, ez az én házam, királykisasszony! Aztán megkínálta kukoricával: – Röf-röf-röf, egyél, királykisasszony! A királykisasszony csak sírt, sírt, míg az álom el nem nyomta. – Röf-röf-röf – mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik. Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredett. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát – láss csodát! – majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredett föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. És ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg lány szaladt az ágyhoz, és kérdezték nagy szívességgel: – Mit parancsol, felséges kisasszony? Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába. Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti. És mondja neki a dali szép ifjú: – Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itten minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem. – Hát te ki vagy s mi vagy? – kérdezte a lány. Mondta erre az ifjú: – Majd elmondom neked, szépségem. Gyere most a kertbe. Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei: – Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony! – Ez a szóló szőlő! – mondta az ifjú. Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák. – Látod, itt van a mosolygó alma – mondta az ifjú. Tovább mentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi: – Mi cseng olyan szépen? – Nézd – mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta! Hej, édes istenem, örült a királykisasszony, azt sem tudta, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében. – Látod – mondta az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e mostan, leszel-e a feleségem? Nem kérette magát a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, és azt mondta: – Itt maradok biz én, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el tőled. Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy lány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot kíván. Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások lezárva.